1956 Romániában – és ami utána következett
Tervek az „erdélyi kérdés” rendezésére
Már a korábbiakban utaltunk arra, hogy az 50-es évek első felétől született néhány olyan elképzelés, amelynek szerzői a romániai magyarság kisebbségi helyzetének 1945 utáni alakulásából egészen más következtetéseket vontak le, mint azok, akik a rendszerhez csatlakozva, a szocializmus eszméinek tényleges megvalósulásában s ezzel a román–magyar megbékélés valóra válthatóságában reménykedtek. A 40-es évek végétől, miközben a kommunista párt drasztikus eszközökkel fojtotta el a román történelmi pártok vagy a hozzájuk közel álló szervezetek minden román nemzeti törekvését, lépésről lépésre szorította vissza azokat a kereteket, amelyek a kisebbségi magyarság önazonosságának megőrzését, a nemzeti közösségként való fennmaradását biztosították volna. Azokban az években kerül sor az erdélyi magyarság évszázados tudományos és művelődési intézményeinek, egyesületeinek felszámolására, a felekezeti iskolák államosítására, az egyházak tevékenységi körének rohamos visszaszorítására, a megmaradt működési formák egyre szigorúbb felügyelet alá vételére, a 19. század közepétől létező és meglehetősen fejlett magyar szövetkezeti hálózat „beolvasztására”, a magyar közösségi és magánvagyon (bankok, földbirtokok, egyházi ingatlanok stb.) erőszakos eltulajdonítására.
Mindezekkel a magyarságnak egyes képviselői már a 40-es évek végétől megpróbáltak szembeszállni, de eredménytelenül: Márton Áron gyulafehérvári püspököt 1949. június 21-én, Szász Pált, az EMGE elnökét, Korparich Edét, a Szövetség Szövetkezeti Központ elnökét és Kurkó Gyárfást, a Magyar Népi szövetség elnökét november 3-án, Lakatos Istvánt, a romániai Szociáldemokrata Párt nagy tekintélyű erdélyi magyar vezető emberét, Venczel Józsefet, a Bolyai Egyetem professzorát 1950. február 17-én letartóztatják, s az ellenük hozott súlyos ítéletek nyomán még bizonyosabbá vált bármilyen eltérő politikai szándék érvényesítésének esélytelensége.
Valamivel később sor kerül a korábban párthűnek tartottak elleni akciókra is: Balogh Edgárt és Csőgör Lajost, a Bolyai Tudományegyetem, illetve a marosvásárhelyi magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet rektorait, Demeter János és Jordáky Lajos egyetemi tanárokat, Méliusz József írót, Veress Pált, a kommunista pártnak az illegalitásban is kiemelkedő alakját tartóztatják le és konstruálnak ellenük hazaárulási pert.
Ez az a történelmi helyzet, amelyben, egymástól függetlenül, három terv is születik az ötvenes évek első felében az „erdélyi kérdés” rendezésére; ezek Dobai István nemzetközi jogász, Fodor Pál mérnök és Szoboszlai Aladár magyarpécskai római katolikus pap nevéhez fűződnek.
Dobai István a Bolyai Tudományegyetemen 1948 előtt Búza Lászlónak, a nemzetközi jog professzorának a tanársegédje volt, s professzora Magyarországra távozása után mint „osztályidegent” távolították el az egyetemről. Ő három megoldási lehetőség mentén gondolta végig a helyzetet: Erdély mint történelmi-földrajzi egység teljes egészében tartozzék Romániához vagy Magyarországhoz, alkosson önálló államot, illetve osztassék meg a lakosság lélekszáma, településszerkezete és a föld természeti kincseinek tekintetbe vétele alapján. Ez utóbbi azt jelentette volna, hogy a székelység és a mócok – mint két tömbben élő, hegyvidéki lakosságcsoport – helyet cserélnének, a Kolozsvárnál meghúzott észak–déli határvonal mentén. Miután elgondolását egy szűk baráti kör közreműködésével kidolgozta, általa kiválasztott, „mérvadó” erdélyi és magyarországi személyiségektől kért véleményt: melyiket támogatnák a három megoldás közül? E konzultáció során jutott el az 1955-ben szabadlábra helyezett Márton Áron püspökhöz Gyulafehérvárra, s onnan hazajövet tartóztatták le. Tervezete az „ENSZ-memorandum” nevet kapta, Dobainak és legszűkebb munkatársi-baráti körének elgondolása ugyanis az volt, hogy kihasználva a magyar forradalom leverése utáni nemzetközi politikai helyzetet, amikor az ENSZ is foglalkozott a „magyar kérdéssel”, ezt a nemzetközi fórum elé terjesztik, amely reményeik szerint segítette volna a megoldást. A kilenctagú csoport perében, 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, a kidolgozásban részt vett Komáromy József tanárt, Kertész Gábor ügyvédet és Bereczki András közgazdászt 15–25 évre, Gazda Józsefet és Nagy Józsefet feljelentés elmulasztásáért 10, illetve 6 évre, a magyarországi forradalmi sajtótermékek „terjesztése” vádjával a perhez kapcsolt Dobri János teológiai tanárt és László Dezső erdélyi református egyházkerületi generális direktort 6, illetve 5 évre.
9 / 11 
•