A koraszülött forradalom (Visszapillantás 1956-ra)
A fiatal írók közül néhánnyal azért találkoztam fegyverben is. Utcai harcokban együtt vettem részt Dénes Tiborral, Ladányi Mihállyal, Papp Árpáddal. Harcos minőségben érintkeztem még Drábik Jánossal, Kabdebó Tamással, Márton Lászlóval. Az ELTE harcosai főleg a TTK-ról kerültek ki. Az én „seregemben” is voltak közülük. A Bölcsészkarról Papp Árpád, a „kölyök” volt hű társam. Többeket az utcán szedtem össze, köztük somogyi parasztkölyköket, akik élelmiszert szállítottak a fővárosba és maradtak harcolni. A Nemzetőrség tagja voltam, mint olyan szerveztem brigádomat. Kabdebó Tamás találkozott velem többször mint „somogyi bicskások” parancsnokával. Kabdebóval többször is összefutottam. Írt is ezekről a találkozásokról.
Legkutyább helyzetem az volt, hogy egyszer elfogtak – ágyban leptek meg – és bevittek a budaörsi híradós laktanyába, ahol Kovács István altábornagy megígérte, hogy kivégeznek. Kaszárnyalázadás mentett meg ettől. Kovács elvtárs átállt, amiért elvtársai meg is büntették keményen. Bekerült Maléter vezérkarába, melynek én (Pongrátz Gergely szintúgy) nem vetettem alá magamat. Aki tudta – s én tudtam –, hogy Maléter Rákosi idejében a munkaszolgálatosok fősanyargatója volt, az nem bízott benne, az előtt nem volt hitele. Nem tudom, mennyire tekinthetjük vagy tekintjük a nemzet hőseinek, mártírjainak azokat a hajdani kommunista fejeseket, akik alkalmatlan pillanatban rossz lóra tettek és elvtársaik bosszúja érte őket. Így vagyok Pozsár Istvánnal is, aki valamilyen titkári minőségben az ELTE-n képviselte a pártot. Ő is átidomult, sőt, amikor a harcok szünetében benéztem az ELTE-re, hogy MEFESZ-főtitkári feladataimat is ellássam, már ő ült a helyemen. Meg is bűnhődött érte, ült Kádár börtönében jó néhány évet. „Elvtársak, álljunk az élre…!” Ez, lám, rosszul is végződhet!
Voltak meleg helyzetek, komikus helyzetek, sőt szép, felemelő meg lesújtó élmények is. A „hősi harcról” inkább nem beszélek. Felejthetetlen élményem egy jelenet: valahol a belvárosban csaptunk össze. Egyszer csak kiordít valaki egy ablakon: „Ne itt lövöldözzenek! Nemrég vettünk új bútort!” A lehangoló élményt a nyugati rádiók sugározták. „Magyar tragédiáról” pofáztak, amikor még úgy tűnt, hogy győzünk! November 4-én aztán valóra váltak a jövendölések. November 5-ig harcoltunk. Akkor hazaküldtem „somogyi bicskásaimat” meg Papp Árpit is. „Menjetek haza, és ha kérdeznek, kenjetek mindent azokra, akik leléptek. Nem üríthetjük ki az országot!” Mi meg, Darázs Mari meg én, felkapaszkodtunk egy győri autóra. Ez a teherautó is élelmiszert hozott a fővárosba, és éppen indulóban volt vissza Győrbe. Akkor még nem emigrálni szándékoztunk. A Dunántúli Nemzeti Tanácshoz igyekeztem, tervekkel. Ott Szigethy Attila volt az elnök. Valójában kormányfő, hiszen a tanács függetlenül alakult meg, és nem is vetette alá magát Nagy Imre kormányának. Ennek igen örültem, mert Budapesten többrendbeli csalódás ért.
6 / 9 
•