(Második próbálkozás)
Minden ilyen alkalom jó volt arra, hogy mire odaért a törzshelyéül választott belvárosi kávéházhoz, tudott egy-két közérdekű eseményről, s az ismerősöket már felkészültebben kérdezhette a világ dolgairól.
Nyilvánvaló, hogy szép számban voltak az újabb ismerősök közt újságírók is. A riporterek és a szerkesztők általában soha nem írták meg a teljes igazságot, hanem – míg ott lebzseltek a kerek márványasztalkák feletti szivarfüst vastag rojtjai mögött – csak suttogtak erről vagy arról.
Azt mondták, nagyon bizalmasan, hogy mindent nem lehet megírni, mert kell az esti lapoknak is valami, s a reggeli újságokat is meg kell majd tölteni…
És voltak ott nyugdíjas katonatisztek is, akik azt rebesgették, hogy a király vissza fog jönni, és a Monarchia újjáalakul…
Ügyvédek jöttek oda néha az asztalához, akik erdélyi és felvidéki urakat szidtak, mert elvesztegették egyik-másik birtokukat, azt mondták, hogy odavetették csak úgy bagóért a bitorló söpredéknek.
Jöttek és gyóntak ezek az emberek, szinte kötelességszerűen, és hazudtak, olyan szégyentelenül, ahogy csak a papnak szoktak a gyóntatószékben, esetleg a saját lelkiismeretüknek; dőlt belőlük a szöveg, mint a vízfolyás, s talán már önmagukat is elkábítva vázolták fel a vélt igazságot, és végül teljesen el is hitték mindazt, amit mondtak.
Járomi Szabó helyeslően bólingatott, folyton ismételgette: – Ez így igaz, kérlek alássan – esetleg mély egyetértést színlelve nyugtatta meg őket: – Igazad van, barátom, ez a helyzet…
Egy gyermekkorában hallott mondást idézett az emlékezete ilyenkor, mely szerint: A hazug embernek másképp zereg a nyelve. Nagy igazság rejtőzött ebben a megállapításban, jó pszichológus és kitűnő megfigyelő lehetett a népi bölcselő, aki mondta!
Tudta, hogy szinte bármelyik újságíró hírkereskedővé válik, ha lát egy nagyobb címletű bankót, mert az újságíró nem úriember.
Egy-egy, a nemzetet – így utólag – nagyon féltő nyugalmazott tisztről pedig jól tudta, hogy már ’16-ban leszerelték, s csak a véletlennek vagy az összeomlásnak köszönheti, hogy a hadtáp körüli sikkasztásokért nem került börtönbe vagy akasztófára. Csak mosolygott és bólogatott, amikor Károlyt meg a nagy magyar vagy birodalmi feltámadást emlegették.
– A doktor urak mégiscsak tudják – helyeselt nagy együttérzéssel az ügyvédeknek, mintha nem sejtené, hogy pár héttel azelőtt bizalmas futár vitt el egy-egy levelet Kolozsvárra vagy Kassára az ottani kollégának, hogy rendben van a dolog. És domnu’ Marghiloman, Popescu vagy – talán – maga valamelyik pán Novotny benne ül már a vén kúriában, s a jutalék itt lapul, jó vastag bankókötegként a bukszában. – Doktor Stex – mondhatta volna – , igen, ott, ott a maga szőrös szíve fölött, és Schwartz Jakab is – újabban Iacob Negreanu –, ő is, ugyancsak megkapta a tíz percentet, angol fontban, dollárban esetleg, mert újabban az az igazi pénz. Azt hiszi, nem tudom!? – de nem látta értelmét ilyen csúnya dolgokkal foglalkozni. Minek?
És arcán olyan széles volt a mosoly, mint a világgal megbékélt joviális öregurakén.
– Szívesen, barátom – mondta az éppen soros ügyvédnek –, a házadra is vetnék egy égő szövétneket! – s a jogász arca elé közelítve a lángot, figyelte, amint amaz füstre szomjasan közelíti a szivart, és a finom havanna megremeg vékony ujjai között.
– Ugyan már… Bérházban lakom, Pista bátyám! Hiszen te is jól tudod – védekezett az illető, már a fogai közül kilebbenő füsttel küldve a szavakat.
– Csak tréfáltam – nyugtatgatta Járomi Szabó az illetőt, de közben észlelte, hogy amaz árgus szemekkel néz végig a kávéház közönségén, mint egy keselyű, hogy lássa: vajon ki lesz a következő kliense a jelen lévő szerencsétlenek közül?
4 / 11 
•