A koraszülött forradalom (Visszapillantás 1956-ra)
Emigrációban
Acsalag tornyában delet haragoztak, amikor november 12-én átléptük az osztrák határt. Az osztrákoknak átadtam fegyverzetünket, többek között két nyeles gránátot. Alig mertek a katonák hozzányúlni. Még aznap elvittek bennünket Kismartonba (Eisenstadt), ahol regisztráltak. Magyar menekültek tömegében egy szalmakazalban éjszakáztunk, és másnap elvitt a St. Pölten melletti kastélyba a goldeggi herceg. Jó volt a sok hőbörgő honfitárstól megválnunk. A menekülő magyarok tömege barbár csürhe benyomását keltette. Az osztrákokban is, ezért a menekült intellektuelt igyekeztek kimenteni ebből a szennyáradatból. (Még egyszer bemutatkozott ilyen barbár arculattal a nemzet, amikor bevásárló karavánok özönlötték el Burgenlandot és Bécset.)
A hercegéknél töltöttünk két hetet egy kandallóval ékes kis szobában. Visszapillantva, visszagondolva tudatosodott bennünk sok meleg helyzet, s az, hogy otthagyhattuk volna a fogunkat. Fogságom a budaörsi laktanyában, lekapattatásom, az ÁVH pincéje, vagy amikor odaálltam golyófogónak egy ismeretlen asszony elé. Meg a csatározások, a szitává lőtt kalapom és az aggodalom a harcostársakért. A Kócost még láttam holtan a Corvin köziekből.
Mi lett a Bajusszal, mi lett Oltványi Lászlóval…? Örültem, amikor értesültem, hogy „megúszták”. Az ELTE főhadiszállása a jogi karon volt, nem messze a Corvin köztől. A Corvin köziekkel együttműködtünk a terep természetéből kifolyólag, de nem kedveltük őket, nagyon is balra hajló melós öntudatuk miatt. A dél-budapestiekkel viszont, akiknek irányítója Oltványi volt, értelmesen összedolgoztunk.
November 12-én léptünk le. 13-án már ott voltak a fogdmegek anyámnál. „Hol van a fia?” „Átment Ausztriába. Menjenek utána, ha mernek.” Nagyon hiányozhattam nekik.
A herceg rokonsága megfőzött bennünket, hogy mennénk Münchenbe. Egyébként Franciaországba igyekeztünk volna. Rokoni szálak is vezettek oda, meg eszembe jutott Barek elvtárs, az egyetem párttitkára. Egyszer megfeddett és még figyelmeztetett is: „Tudja, Máté elvtárs, hol lenne maga most, ha nem volna népi demokrácia?” „Tudom, Barek elvtárs – válaszoltam –, a Sorbonne-on!” Ám Münchenben sem akartak felvenni. Ibrahimot a Tabánból három elemivel felvették. Neki két haverja esküvel tanúsította, hogy egyetemista volt. Nekem nem volt tanúm, és nem hoztam el az érettségi bizonyítványomat. Később professzorok bizonyították, hogy ismernek tudományos konferenciákról, de az sem használt. Valahogy sejtették, hogy tényleg harcoltam! Az ilyet a németek nem szerették. Végül is elmentem Göttingenbe, ott cirkusz nélkül beiratkozhattam a 8. szemeszterre. Onnan már átjöhettem Münchenbe, mivel nem külföldről jöttem. Amikor Münchenben vizsgálgattak, megkérdezte a szindikusnak titulált barom, hogy hallottam-e Cájszról. Nem hallottam. Később kiderítettem, hogy Zeuszról volt szó. Megkérdezte, milyen „latejnumom” van, kis vagy nagy? Marika velem volt, bepaprikázódott: „Csak kis latejnum van, a nagy az latinum!” Ám neki is megjött a nagy kulturális élménye. Kérdezte adatait a hivatalnok: „Foglalkozása?” „Festőművész.” Ránéz a pacák: „A foglalkozását kérdeztem, nem a hobbiját!” Jó helyre kerültünk! Hát még amikor megismertük a müncheni magyar emigrációt!
A Szabad Európa Rádiónál próbálkoztam elhelyezkedni. Nem feleltünk meg egészen egymásnak, de mint külső munkatárs elboldogultam a rádióval, és kapcsolatba kerültem a Látóhatár (később Új Látóhatár) folyóirattal. A folyóiraton át rátaláltam régi és új barátokra.
8 / 9 
•