A Pettyes Bestia
És akkor és ott, a Nagyomlás keleti szélén öttagú kutyafalka jött szembe véle. Fehér, szürke, tarka, mahagónibarna s fekete. Valamennyi izmos, szép, simaszőrű, karcsú vadászok. Klárikának egycsapásra kívánatos lett valamennyi. S nyomban kezdetét is vette a kutyajáték. Körülrajongták, körülcsaholták, orral és nyelvvel bájologtak, nyomát követték sorban Klárikának, aki meg-megállt olykor az ügetésben, s díszkíséretét elégedetten számbavette. Az est leszállta előtt hágási kísérletek történtek ugyan, ámde az mind csak tétova s elfuserált kezdemény lett. Merthogy Klárika számára még mindig nem érkezett el az ideális, engedékeny óra, pillanat. Én pedig mindhiába figyeltem, a vaksötéten átallátni még éles képzeletemnek is lehetetlen. Hallottam ugyan vakogást, vicsorgást, heves ugatást, édes csaholást, ámde az éjszakai történésekre teljes betekintést nem nyerhettem. Az óránként meg-megelevenedő nászi neszekből annyit azonban kikövetkeztethettem, hogy Pettyes Klárika bizony sorra beadta a derekát ostromló hercegeinek.
Amikor pedig pirkadni kezdett, Klárika ismét felbukkant a Ligetben. Egyedül, csapzottan, könnyűvérű lotyóként ődöngött, fűben csigát kajtatott, szökőkútból vizet lefetyelt, leheveredett, s tüzelő szervét nyalogatta kielégülten, unottan, s jelét sem mutatta annak, hogy hazaindulni készülne. Éppen elszundikált az egyik bokor alatt, amikor egy apró termetű, élénk szemű Tacskó rábukkant tüzelő illatára. S oly kitartóan és vehemensen kezdte ostromolni, hogy Klárika képtelen volt ellenállni a hódításnak. Álmát félretolva szívesen fogadta a közeledést. Igen ám, de a termetbéli gondok, különbözőségek áthidalhatatlannak tűntek. Mivel Klárika fara jóval magasabb, Tacskó hím bökései sehogy sem tudtak révbe jutni. S mit ad az isten: Klárika szuka találékonysága segített rajtuk. A közeli árok felé vette az irányt, ahová a rendíthetetlen, kitartó Tacskó követte. S mit látnak szemeim: Klárika, a beste, a félméteres mély árokban megállt, visszafordult, fejével utasította Tacskót a tettre, s az fenn, az árok széléről ismét kísérletet tett az örömre. Klárika pöttyös farának meghódítására. Szerelmes vehemenciáját ezúttal maradéktalanul siker koronázta. Náluknál boldogabb Tacskót s Klárikát nem hordott még hátán a föld. Szemüknek ragyogását, nászát-sikerét riadalmuk sem tudta kioltani. Riadalom, amelyet egy korai járókelő okozott nekik, bottal rájuk suhintván s szétijesztvén őket. Sírhatnékom támadt a botor jelenettől, s attól, ahogy a fájdalmaikkal a fűben külön-külön elbajlódtak. Az efféle goromba embert bilincsben lakatlan szigetre hurcoltatnám s ottfelejtetném örökre.
No de térjünk vissza Pettyes Klárikához, aki éppen árokban elnyúlva szundikál, s akinek álmát éberen vigyázza Tacskó, a hűséges, hálás, pöttöm hímvakarcs. Amiközben elernyedt sziesztájukat nézem, egy népi bölcsesség-szentencia is romokba dőlni látszik. Mármint az, amelyik csakis a legerősebb kutya nászát bizonygatja. És én bizony ezúttal is azt tapasztalám, hogy csakis a szukáé a döntés joga. Kizárólag rajta áll vagy bukik, hogy létrejön-e, avagy se a kutyanász.
Időközben Klárika felkerekedik a sáncból és sétagaloppban a Gesztenyesor felé veszi az irányt, Tacskóval nyomában. Ízletes kutyatáphoz szokott kényes üres gyomra már erősen követelőzik. Mire a bejárati kapuhoz ér, már ismét három hódoló liheg, vakog nyomában. S teszi neki a szépet. Hiába. Leperegnek róla mind a hími varázsok. Klárika bebocsátást nyerni, fürödni, enni, inni, aludni akar. Csakis és kizárólag. Hancsicsákné dédelgető, kényeztető hangjára, együttérző empátiájára vágyik most már a Pettyes Bestia.
2 / 2•