Örök harc és nász (Ady és Léda)
Péter I. Zoltán a bontakozó szerelem idején papírra vetett Ady-levélből idéz: „Valóságos fuldoklást érzek már, s imádattal gondolok magára: a Maga szent lénye siettette bennem a tiszta levegőre vágyakozást. No nem bírom tovább... Kérem, Mindenségem, nyugtasson meg egy gyors levéllel, hogy ezt a tervem tudomásul veszi.”
Ady tehát eleve elhatározta, „kiszabadítja magát” ebből a környezetből, szakít a Nagyváradi Naplóval, de várja a Léda biztatását, bátorítását.
Az eseményekkel időrendben megismertető, különböző típusú források jól érzékeltetik ennek a többéves, kivételes intenzitású, egymást emésztő szerelemnek verseket ihlető momentumait. Elsősorban azoknak a belső vajúdásoknak avatnak részeseivé a könyv kínálta szövegek, amelyekből a rajongást és gyötrelmet, odaadó ragaszkodást és „férfiönzést”, életörömet és halálfélelmet eggyé szövő költemények, Ady önkitárulkozó lírai vallomásai kisarjadtak.
Péter I. Zoltán meg-megszólaltat visszaemlékezőket, emlékiratírókat is. Ügyelve arra, hogy ezek a visszaemlékezések beilleszthetők legyenek az életre hívott múlt folyamatába, egészébe. Ezeket a szövegeket olvasva azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy az emlékezet valójában az egykori élethelyzetek újrateremtése, s hogy az emlékező más helyzetben (esetleg összefüggéseiből kiragadva) őrzi azt, aminek egykor tanúja volt. Írói visszaemlékezésekben elég gyakori, hogy (Krúdy emlékező prózájához hasonlóan) a múlt hangulata egybemos tényeket, eseményeket. Valahogy úgy, ahogyan Németh László az eltűnt idő nyomába szegődő Proust művészetét értelmezi: „Az életrajzi múlt alatt megtaláljuk az emlékezet múltját, amit a sok egymást követő jelenből az emlékezet megőrzött és befont”.
Csak üdvözölni lehet azt is, ahogyan a könyv írója kamatoztatja várostörténeti, művelődés- és sajtótörténeti ismereteit, hisz sok mindent elmond a századfordulón megújhodó, a magyar irodalmi élet egyik élénk műhelyévé váló Nagyváradról.
Legfeljebb azt tehetném hozzá, hogy helyenként jobban érzékeltetni lehetett volna: milyen helyzetben, milyen körülmények (magára maradottsága, közéleti csatározásai, a költészetét ért támadások) közepette kerül ki Ady tolla alól egyik-másik levél, milyen körülmények között születik meg egyik-másik visszaemlékezés, irodalomtörténeti munkákban olvasható vélekedés.
Péter I. Zoltán Ady műveinek filológiailag is megbízható kiadványait (a költemények kritikai kiadását, leveleinek 1983-as gyűjteményét), a könyvtárnyi Ady-irodalom, Ady-életrajzok legrangosabb darabjait használja fel. Kiváló Ady-filológusok munkáit: köztük Kovalovszky Miklós ötkötetes dokumentum-összeállítását, Földessy Gyula kutatásait, Benedek Marcell Ady-breviáriumát – és sorolhatnám a címeket. Azt hiszem, érdemes lett volna vallatóra fogni Horváth János és Görömbei András tanulmányait, illetve Bíró Zoltán Ady sorsköltészete című könyvét is.
Az igen gazdag és változatos források alapján elkészült kiadványt igényesen kivitelezett képek kísérik. Köztük a nagy nyilvánosság előtt most először megjelenő (a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban őrzött) fotók. Kétségtelen – a kor szépségideáljának megfelelően –, a teltkarcsú Léda erotikát sugalló haj- és kalapviselete az érzéki hatást kívánta fokozni.
Péter I. Zoltán eddigi munkáit is jellemző alapos dokumentáltsággal megírt könyve Ady Endre emberi, költői egyéniségének teljesebb megismeréséhez, egyben a Léda-versek rejtett rétegeinek árnyaltabb feltárásához segít hozzá. Ugyanakkor hírt hoz egy korszak szövevényes világáról, bensőséges emberi viszonyairól.
Péter I. Zoltán: Ady és Léda. Egy szerelem története.
Noran Kiadó, Bp. 2006.
4 / 4•