Örök harc és nász (Ady és Léda)
Péter I. Zoltán az érzelmeknek ezt az összetettségét már a fejezetcímekkel is érzékeltetni kívánja. Például az ilyenekkel: Sem vele, sem nélküle; Megcserélődött szerepek Ady és Léda szerelmében; A múló szerelem béklyójában; Elbocsátó, szép üzenet. Dokumentumok sokaságával hívja életre Ady és Léda végtelen vágyakból fakadó és végtelen vágyakat szembesítő szerelmét. Legsűrűbben a költő és Léda levelezésének bő tálalásával, illetve a családi és baráti levelek megidézésével.
Nem kis próbatételt és objektivitást igénylő feladat válogatni egy ilyen szubjektív „műfajból”. Óvatosnak kell lennünk a pillanatnyi lelkiállapotban, hangulatban fogant szerelmi vallomások értelmezésekor, mint ahogy arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ezek a vallomások a két ember közötti kapcsolat összefüggéseibe, a környezetbe ágyazottan olvasandók, érthetők igazán. És még valami: a levélírók azt is tudták, hogy egymásnak szánt soraik olykor a családtagok és barátok számára sem maradnak titkok.
Péter I. Zoltán mindezzel tisztában van, ezért sikerül (ha nem is mindig következetesen) kellő mérlegeléssel kezelnie ezt a hatalmas levelezést. Ha szükségét érzi, egy-egy fontosnak vélt helyzet megítélésekor más forrásokhoz is fordul: egykori naplófeljegyzésekhez, visszaemlékezésekhez, az Ady-filológia jól megválasztott kiadványaihoz. A leveleket szembesíti a visszaemlékezésekkel, nem egyszer Léda visszaemlékezéseivel. S ha mindez nem elegendő, nem elég meggyőző, a szerző nem hamarkodja el következtetéseit, nem lépi túl a feltételezés határát. Ilyenkor – az olvasó számára is elfogadhatóan – megelégszik az ilyen megállapításokkal: „valószínű”, „lehetséges”, „bizonyára”, „nem lehet tudni”, „elküldhette” stb.
Kellőképpen nem tisztázott, nem tisztázható esetek, momentumok sokoldalú és körültekintő megközelítésére igen jó példa lehet az Ady és Léda megismerkedésével foglalkozó terjedelmesebb fejezet (11– 45). A filológiailag pontos legendafoszlató nyomozás során kiderül, hogy Ady és Léda találkozása véletlenszerű volt, hogy megismerkedésük a laptulajdonos Fehér Dezső felesége (Brüll Adél gyermekkori barátnője) révén jött létre, hogy Léda nem Adyért jött haza Váradra, nem azért, hogy a költő kezét megfogja és meg se álljon vele Párizsig – mint ahogy ezt sokan hitték. Nemegyszer épp Adynak arra az 1909-es önéletrajzára hivatkozva. („Asszony volt, egy hozzájutott versem küldte, megfogta a kezemet, s meg se állt velem Párizsig.”) „Megszületett tehát egy legenda, amit nem Léda, s nem is Révész Béla teremtett meg, hanem maga Ady, és amely Révész dús fantáziájával »szárba szökött«. E romantikus történetnek egyetlen szépséghibája van: nem igaz” – vonja le a következtetést könyvünk szerzője.
Ennek bizonyítására más forrásokat is megidézhetünk. Tudjuk például, hogy Adynak már korábban minden vágya eljutni az akkori modern Európa valamelyik szellemi központjába. „Utam talán nemsokára visz” – tervezi már 1900 őszén. 1903 végén keltezett, Diósyéknak küldött leveléből kiderül: úgy érzi, „az első stációt befutotta”, tennie kell valamit jövője érdekében, azért, hogy „megmentse” magát a „vidéki elzülléstől”. Ugyancsak levele tanúsítja, „szinte kész programmal” készül Párizsba. Pontos tehát kiváló életrajzírójának, Kovalovszky Miklósnak a megfigyelése: „És szunnyadó zsenije föléled, kiteljesedik a Léda ébresztette szenvedély és Párizs ihletése.”
Vágyott a „fény városába”, és vonzotta az ott tartózkodó Léda.
3 / 4 
•