A tudományos mező szerkezete
Autonómia és a gyenge kapcsolatok
Bourdieu a tudásszociológia képviselőinek a szemére veti, hogy nem vesznek tudomást a tudományos mező viszonylagos autonómiájáról. Szerintük a tudományos mező nem élvez nagyobb fokú autonómiát, mint bármely más társadalmi történeti képződmény, ezért olyan szociológiát kívánnak művelni, mely egyformán alkalmas az igaz és a hamis vélekedések elemzésére.
Bourdieu szerint a tudományos mező rendelkezik egy bizonyos fokú autonómiával, vagyis a mező struktúráját alkotó erőrendszer (feszültség) viszonylag független a mezőre ható erőktől (nyomás). A tudományos mező leginkább az autonómia viszonylag magas fokában és az újonnan belépőkre kirótt igen magas belépési adó tekintetében különbözik a többi mezőtől. A tudomány autonómiája Bourdieu szerint nem valamilyen adottság, hanem egy történelmi vívmány, melyért újra és újra mindig meg kell küzdeni.
Az autonómia egyrészt a fokozott matematizálódásnak köszönhető, melynek során elveszett a tudomány közérthetősége, és egyre nagyobb szakadék alakult ki a tudós és a laikus között. Ugyancsak ezzel összefüggésben a tudományos mezőnek nem lehet bárki tagja; a tagsághoz igen magas belépési adót kell megfizetni, s ez ebben az esetben nem más, mint a szakértelem, „a játékrutinná vált összetett tudományos tőke”(5). Itt nemcsak a matematikai készségek elsajátításáról van szó, hanem az elméleti-kísérleti készségek, azaz a korábbi kutatásokból származó kognitív és fizikai képességek összességének reflexszerű, gyakorlati játékkultúrává vált elsajátításáról.
A tudományos mezőt két tényező választja el a többi mezőtől: egyfelől a magas belépési adó, másfelől a mező sajátos logikája, játékszabályai, melyek megkülönböztetik más mezőktől.
Ha a tudományos mezőt egy hálózatnak fogjuk fel, akkor ennek a viszonylagos autonómiának a megléte korántsem ilyen egyértelmű. A tudományos mező egy szorosan összekapcsolt hálózat, amelyben minden kutató vagy közvetlenül, vagy a csomópontokon keresztül kapcsolatban áll egymással. A tudomány mindennapjai sűrűn összekapcsolt kis csoportokban zajlanak, mely csoportokat az úgynevezett gyenge kapcsolatok kötik össze. A hálózat két eleme közötti kapcsolat akkor gyenge, ha a kapcsolat elvétele vagy hozzáadása statisztikusan értékelhető módon nem befolyásolja a hálózat jellemző tulajdonságának átlagát. Ha egy hálózatból eltávolítjuk a gyenge kapcsolatokat, akkor első látásra semmi sem történik: a hálózat belső szerkezete nem változik és a hálózat válaszainak átlaga is ugyanolyan marad, viszont a válaszok változékonysága a gyenge kapcsolatok eltávolításával egyre nő, és az adott hálózat elszigetelődik a külvilágtól. Vagyis a hálózaton belül az erős kapcsolatok határozzák meg a hálózat szerkezetét, a gyenge kapcsolatok pedig stabilizálják az adott hálózatot azáltal, hogy összeköttetést teremtenek különböző hálózatok között.
Mint már láttuk, a természettudomány nem homogén rendszer, hanem bizonyos értelemben széttagolt, vagyis a természettudomány hálózata kisebb alhálózatokból (almezőkből) áll. Ezeket az alhálózatokat gyenge kapcsolatok fűzik egymáshoz, melyek biztosítják, hogy a természettudomány egy nagyjából összefüggő rendszert alkot. Ezek a gyenge kapcsolatok nemcsak a tudomány egységeit kapcsolják össze, hanem a természettudományt is hozzáfűzik a tágabb társadalmi környezethez. Az ilyen gyenge kapcsolatokon aztán eszmék, gondolatok kerülnek át az egyik mezőből, hálózatból a másikba, így aztán bizonyos mértékben az egyik mezőben végbemenő változások kihathatnak a másik mezőre is, átalakítva annak szerkezetét.
4 / 5 
•