Szálla föl poklokra…
Müller Péter Jóskönyvében olvasni a 3-as képjel, a Csun (Kezdeti nehézségek – Csírázás) értelmezésében: „A kezdet azért nehéz, mert nagy ellenállást kell legyőznöd. Gondolj a súlyos, kemény, sűrű föld s a fiatal kis sarj drámájára. Nemcsak gyenge, tapasztalatlan is. Erejét a keserves küzdelmekben szerzi meg. Aki fölfelé él, azt a bajok, gondok, nehézségek, küzdelmek erősítik. Aki lefelé él, azt ugyanezek gyengítik és összemorzsolják. Élj fölfelé! Gondolj a járni tanuló kisbabára: ezerszer elesik, megüti magát, de föláll újra s újra, s a végén tud járni! A jósjel azt tanácsolja: ne a távoli céljaiddal foglalkozz, hanem küzdj meg a jeleneddel.” Ez a képjel-értelmezés jutott eszembe Kinde Annamária legújabb, ötödik verseskötetének (Mondhatatlan, Nagyváradi Ady Társaság kiadása, 2006) a végigolvasásakor. Nem elírás: a kanonizált poézisbefogadással, a folytonos visszakeresésekkel fűszerezett ízlelgetéssel-szemelgetéssel ellentétben ezt a könyvet úgy lehet végigolvasni, mint egy izgalmas krimit. Mert ha nem is krimi, de nagyon izgalmas: egy lélek harcáról „szól” önmagával és a külvilággal. Pokolra szállás.
Máris helyesbítenem kell, mert ezeknek a verseknek az esetében a lélek alig több egy mindig kéznél lévő jó kis közhelynél. Semmi köze a lelkizéshez, nyafogáshoz, önsajnálathoz és –sajnáltatáshoz. Sokkal inkább a Freud óta ismert, de kiismerni sosem sikerült tudatalattihoz, hiszen a legváratlanabb helyzetekben – álomban, költői ihletben – tör a felszínre. S az első gáncsot, amin tisztességesen át is bukik, azt épp a tudat veti elé. Az ész. A józan ész.
De ez sem így igaz. Kinde verseiben ugyanis nem a lélek és az ész kelnek birokra, hanem összeölelkezve, egymást erősítve, „tárt keblekkel” mennek a külső támadások elébe. Mert a külvilág folyton támad. Fáradhatatlan és nagyon csalafinta. Támad szürkeséggel, sivársággal, lelappadó érzésekkel, egyenruhásítással, műmosolyokkal, információözönnek álcázott agymosással. Mintha csak egy zombigyár volna. Ahová bekerült és kijutni próbál Szandra May, a másik, az igazi költői én. A Csun-képjel, ami empatikusan (mülleresen) magyarázva olyan, mint amikor egy zsenge fűszál küzdelmesen kibújik a föld alól. Mire Szandra May valahogy kikeveredik, olyan lesz, mint egy részeg rózsa. Maga a csoda. Aztán elnéz a Csudába is. Próbál oltárt építeni – advent jöttén. „Saját magába öltözik” – és elérkezik júniusba. De nem vár rá feloldozás: „az életteli lobogásban / hideg láztól vacog a lélek”. És várja tovább a hóvihart úgy, ahogy azt a kötetnyitó versben beharangozta.
Nem rövidre zárt kör ez a hóvihar-motívum, hanem fölfelé szálló spirál: a hulló pelyheken a költő játszva emelkedhet, föl, föl, a poklokra. Mert advent után – akár harminchárom évre is – elérkezik nagypéntek. A pokolra szállás. Harmadnapig. Elmondja a hiszekegy is. Csak arról nem beszél, hogy addig, ott mi történt. Azt nem mondja. Talán mert nem mondhatja. Talán mert MONDHATATLAN.
•