Örök harc és nász (Ady és Léda)
A könyvnek nem csak az erdélyi Ady-irodalomban vannak meg az előzményei, Péter I. Zoltán ugyanis már korábban feltérképezte a költő életének egy-egy szakaszát. Először Ady nagyváradi éveinek, visszatéréseinek („Hogy látva lássanak...” 1993), tíz év múlva – egy jóval szélesebb ölelésű, reprezentatív kiadásban – a költő erdélyi élményeinek számbavételére vállalkozott (Ady Erdélyben, Noran K. Bp. 2003).
Természetes, hogy ezekben a kiadványokban is kitér a Léda-szerelemre. Most megjelent munkáját teljes egészében ennek a témának szenteli: Ady Endre küzdelmes életének egyetlen, egész költészetére meghatározóan kiható „szeletét” tárja elénk. Egy szerelem történetét követi nyomon. Nem a versek világába kívánja tehát elvezetni olvasóját, nem Ady művészetét méltatja ez alkalommal sem – költőnk szerelmi lírájának „háttere” érdekli a könyv szerzőjét. Miként az előszóban olvashatjuk: „E könyvem tárgya [...] Ady élete és nem az Ady-mű...”
Kétségtelen, hogy egy költő, író életének eseményei önmagukban, puszta életrajzként is érdekesek, tanulságosak lehetnek. Sőt nem egyet ezek közül az életrajzok (életrajzi regények) közül művészi alkotásként tartunk számon.
Sokkal inkább vitatható életrajz és mű viszonya.
Természetesen a műalkotások értelmezésekor életrajzi, történelmi, társadalmi, művelődési körülmények nem homályosíthatják el, nem szoríthatják háttérbe a szépirodalmi műveket, azok esztétikai értékét – függetlenül a kritikus vagy irodalomtudós szemléletétől, módszerétől. Azt azonban látnunk kell, hogy annak a közegnek az ismerete, amelyben egy mű megszületett, egy életmű kiteljesedett, kisebb-nagyobb mértékben támpontul szolgálhat a művet magyarázó számára. Különösképpen olyan „életrajzi költők” esetében, mint amilyen Petőfi vagy Ady.
Íme, egyetlen példa.
A modern magyar esszé európai látókörű művelője, Péterfy Jenő a lélek legrejtettebb titkaiban és a történelemben otthonos Kemény Zsigmondot méltatva, egyik elengedhetetlen feltételként állapítja meg: a kritikus, az ítész nem tévesztheti szem elől az író emberi és művészi magatartását, művészetét is alakító, esetenként döntőn meghatározó személyes élményeket. Az irodalmi művek lélektani hitelét oly fontosnak tartó esszéíró Kemény Zsigmonddal együtt vallja: a mű nem mond el mindent a lélek rejtélyeiről, ezért életrajz nélkül a kritikus olyan, mint az az építész, aki a tetőt rakja, mielőtt megvetette volna az alapot.
Sokszor leírták már, milyen mély sodrású, lelki és költői energiákat felszabadító, egyben milyen érzelmi feszültségeket hordozó volt Ady számára ez a különös asszony, ez a szerelem. Nem titok az sem, hogy ebből a szerelemből kezdettől fogva hiányzott a harmónia. A Párizsból hazalátogató Diósy Ödönné Brüll Adél férjes asszony, idősebb Adynál, és Érmindszenten sem örülnek az egészen más világból jött Lédának: „Érzem, hogy anyád nem szeret. Egy világ választ el bennünket” – olvashatjuk Léda egyik, a megismerkedésük után öt évvel írott levelében. Később is ilyeneket ír Adynak: „Édes drágám, az én famíliám is ér annyit, mint a magáé. [...] De hát mindegy, ha úgy gondolják, hogy jobb lesz másképp, én visszaadom magát a famíliájának egészen.” A költő is kénytelen válaszolni Léda időnkénti panaszkodásaira: „... A mi életünk egymáshoz tartozik. Soha senki, semmi ezt nem változtathatja meg.” Egy másik alkalommal „...Én csak magyarázni akartam édesanyám aggodalmait. De nem vállaltam belőlük semmit.” Mindehhez még gondoljuk hozzá azt is, hogy két különösen érzékeny, a mindennapokat, az együttlétet érzelmileg fokozottan megélő, a féltékenységre okot adó férfi és egy ugyancsak önérzetes nő egymásra találásának vagyunk tanúi.
2 / 4 
•