Emlékirat, avagy a mákszem-rejtély
Mi a fene! Szóval ennyire súlyos a helyzet? Egyek lettünk, én és a fölösleg. Hát ez az igazság? Rosszul viseltem, hogy mindez bebizonyosodott. De akkor se nevessen! – gondoltam kezemmel hasam háját markolászva.
Eszembe jutott valami.
– Én azt hiszem, hogy mi emberek nem szemekből állunk, mint a mákság – szóltam sokat.
– Hohó! Mondhatják ezt sokan! Mondhatják, de hol itt a bizonyíték? A kézzelfogható, megingathatatlan, perdöntő bizonyíték? Nem, nem, nem! A puding próbája az evés! – horkant föl a mákos.
– A mákoknak nincs is foguk – kezdtem szószátyárrá válni.
– Persze, hogy nincs – legyintett a rétes –, hogy is lenne, hiszen a kérdés pusztán teoretikus, mindazonáltal roppant horderejű! Az egyértelmű megválaszolására képes Kísérlet kidolgozásán egy álló hónapig dolgozott az Egyetemes Máktanács. Fölöttébb dicséretes, hogy a Tanács minden egyes tagja átérezte az ügy fontosságát, megfeszített munkánk eredményeként elkészítettük egy csodálatos, fogas Emberevő Gépezet terveit, melyek alapján a mákmesterek önkéntes mákszemek milliárdjait felhasználva tegnapra meg is építették a Gépezetet. Megalkottunk továbbá egy, a Kísérlet körülményeit rendkívül szigorúan rögzítő szabályrendszert, mely remélhetőleg maximálisan egyértelművé, így széles körben elfogadottá teszi majd a Kísérlet kimenetelét.
Egészen megnyugtatott ez az alaposság. Én magam amolyan szétszórt szerzet vagyok (most is felemás, koszos-büdös cucc van rajtam), és mindig jólesik, ha valaki elrendezi a dolgaimat, meg sokszor igencsak rá is szorulok, és úgy tűnt, hogy ezek itt meglehetősen jól elrendeztek mindent. Azért valami mégis zavart.
– És mi lenne, ha a Gépezet nem nagytestem teljes valóját fogyasztaná el, hanem csak kisebb részemet, mondjuk a ... kisujjamat? – kockáztattam meg félve.
Ékostrásem rettentő sötéten nézett rám, s én jobbnak láttam mindjárt nagyobb részt mondani belőlem.
– …a karomat… a két karomat… és egy lábamat… a jobbik lábamat.
–Nem! – harsogta vészjóslón. – Ön egészben kell! Képzelje csak el, mélységes Tiszteltséged és fölöttébb Nagyrabecsültséged, hogy a Kísérlet végén önnönséged Magából nem találunk egy emberszemnyi darabot sem a mákfogakon, ellenben az Ön hőn áhított és igen mélyen tisztelt testéből egy mégoly parányi darabkát, teszem azt a kisebbik füle cimpáját vagy a kedvenc körmének a hegyét ki merjük hagyni a Kísérletből. Kérem, az annyira elkerülni óhajtott baj ezerszeresére erősödve zúdulna a fejünkre! Mert bár a mákság azon része, mely meg van győződve az emberszemek mákfogakra tapadásának lehetetlenségéről, ujjongva üdvözölné az általuk előre, egyértelműen megmondott (punktum!) eredményt, az ellentábor viszont sértődötten, és ismerjük el: jogosan mondhatná, hogy meglehet, az Ön legeslegutoljára elfogyasztott részéből származott volna a döntő bizonyítékot szolgáltató emberszem. Ez esetben az utókor (ha ugyan lesz még!) a mi szerepünket bizony a katasztrófa katalizátoraként határozná meg, pedig mi az oly szörnyűséges vég megakadályozásának szenteltük életünket.
– …és… és mi lenne, ha esetleg, netalántán, mondjuk az ötödik falat után ott marad egy részem, egy igen kedves részem, a… azokon a fogakon? Akkor megvan a várva várt bizonyíték, le lehet állítani a Kísérletet, kitörhet a béke, és valamennyi belőlem is megmarad. – alkudoztam tovább.
A rétes nehezen tudott mondjuk a térdem magasságáig fölnézni, a feljebb lévő dolgaimról nem is beszélve, inkább csak a cipőm tájékán szemlélődött. De most tetőtől talpig végigmért, önbecsülésemet a normális látómagasságáig süllyesztve.
– Mi is gondoltunk erre. De nem úgy van az, kedves Mélyentisztelt! Ebben az esetben az előbb felvázolt kimenetel győztesei éreznék becsapottnak magukat, és kétségtelenül igaz kifogásuk (mely szerint lehetséges, hogy az utoljára megevett emberfalat magával ragadta volna a már a fogakra tapadt szemeket, így a Kísérlet tökéletes és maradéktalan végrehajtása esetén az egész mákfogsor emberszem-mentesen ragyogna) ismétcsak megsemmisítené a béke lehetőségét. Legyen szíves végre valahára és egyszer s mindenkorra belátni és elfogadni, hogy a Kísérlet tökéletes kivitelezéséhez tisztelt Nagyságod egész mélyentisztelt testének az elfogyasztása szükségeltetik!
Szégyelltem magam. Miért kell nekem mindent a számba rágni, mindent hetvenszer elmagyarázni? Miért keresem a kibúvókat, miért nem tudom teljes lényemmel átérezni ezeknek a szerencsétleneknek a kétségbeejtő helyzetét? Hát egy csepp jó érzés sincs bennem? Aztán még jobban elszégyelltem magam, mert fölvetődött bennem a legközhelyesebb kérdés, ami csak fölvetődhet a bajbajutottakban, és amelynek felmerülése kétségtelen bizonyítéka annak, hogy tényleg nincs egy csepp jó érzés sem bennem, szar alak vagyok.
5 / 7 
•