Ruffy Péter levele Horváth Imréhez
Budapest, 1991. szeptember 18.
Drága Imre!
Öregségedre, öregségemre megismerhettem, elolvashattam életed és pályád legszomorúbb „kétsorosát”, a Lacinak és nekem küldött, a számunkra örökre elsüllyedt városból érkező üzenetet.
Ennél keserűbb két sort – bár a kétely, tragikum, önmagad gyásza, a világgal való keserű perlekedése, a halálvágy évtizedek óta átitatta lírádat – még nem írtál le soha. Laci Tihanyból érkezett vissza három hónapos tihanyi tartózkodás után, s akkor vette kézhez, én meg Visegrádon voltam, s nem Laci telefonjából (mert számom nem felelt), hanem egy ajánlott levélben mellékelt soraidból értesültem a sötétbe ugrás szándékáról múlt vasárnap este, mikor is hazaérkeztünk. Bár a kaszás terven felüli tevékenységet folytat egész társadalmunkban és értelmiségünkben, gondolhatod, barátom, éjszakáim társa, szerkesztőségi kollégád és síromon túl is barátod, mit éreztem, gondoltam és gyötrődtem össze. Aludni alig tudva azon az éjszakán.
Minden felvonult, elvillant, felködlött, eliramlott előttem, mellettem és fél-álmokban. Minden! Csak nagyon is sarkítva, egy-egy foszlányra emlékezve: kézirataid jobbra-balra dőlő sora, kiáltásaid a váradi éjszakában, az a kocsma, tudod a Bémer térrel átellenben, a Szent László téren, ahol az ablakból a Körösre látni (meg van-e még?), az aradi Vörös Ökör, az, hogyan szeled a kenyeret, az aradi bútorozott szobák, ahol fel akartam gyújtani a függönyöket, a ház, amelynek falait kapatos éjszakáinkon csókolgattad, mert falai mögött lakott a román Marioara, költészeted, szíved tárgya és szerelme, szerteszóródó hajad, barangolásaink Lacival, Arató Bandival, Gábor Pistával, feltűnt mint szellemárny Marton Pista, szegény, alakja, kedves készsége, Perényi bátyánk vasbotja, köteteid gyöngyszemei, mert könyveid fél méternyi helyet is elfoglalnak kedvelt polcomon, ahol Várad emlékét, emlékiratait őrzöm, láttalak a Nagysándor utcai kapuban, tolókocsiban, a Garasos hídnál Margittal, a borbélyt, akinek a kiolvasott lapokat adod – folytassam? Ez meg nem szűnő, folytathatatlan élet egészen addig, míg Márai szavaival egy kis sakál valahol kikaparja a csontjainkat.
•