Emlékirat, avagy a mákszem-rejtély
Mákizé ... rétsámiafene ... ékosmákos ... ... é-k-o-s-t-r-á-s-e-m, igen! Ékostrásem, na, megvan, tehát: ő elhallgatott, és nézett, nézett, nézett, nézett.
– Igen – muszáj volt még egyet nyögnöm, hogy ne nézzen már, majd lerágott szám mérhetetlen görbülésével (melyben óriási szerepe volt a már oly sokak által megcsodált nyúlósbőrű pofám tökéletes megereszkedésének) jeleztem, hogy felkészültem a legrosszabbra.
És a mákos folytatta.
– Ismertetem hát a mintegy három hónapja megfogalmazott, azóta milliárdszor elátkozott kérdést, melynek eddigi eldöntetlensége sosemlátott viszályokat okozott, a megválaszolatlanság fennmaradása pedig teljesen bizonyos, hogy a máktársadalom felrobbanásához fog vezetni – hirtelen két falevél és egy szöszmösz kezdett mákos tésztája és a tölteléke közé áramlani, azt hiszem, nagy levegőt vett. – Íme a kérdés: Vajon ha egy mákság, légyen az bejgli, guba, bögrés, kifli, nudli, pite, csík avagy rétes, egy embert, úgy jól megrágva, elmajszolna, kimehetne-e a mákparkba anélkül, hogy fogat mosna, vagy, amire még gondolni is rossz, kell-e almát ennie egy mákságnak emberevés után? Azaz: lesznek-e emberszemek a mákfogakon? – a két falevél boldogan huppant vissza a földre, de a szösz alighanem a töltelék részévé vált.
Átkoztam felettébb lomha gondolkodásomat, mert csakis eme csökevényes képességemet tehettem felelőssé azért, hogy Ékostrásem mondandójának értelme elillant, nagy kezeimmel utána-utána kaptam ugyan (féltem is, nehogy összetörjem, ha netán elkapnám), de mindeddig szökésben volt. Egyre veszettebbül éreztem, hogy mennyire meleg van.
Rendes volt a mákostól, hogy adott még esélyt, tovább mondta.
– Időtlen idők óta éltünk példás békességben. Igaz, történelmünkben előfordultak kisebb viták, felebaráti összezördülések. Még baráti csetepaték is akadtak, amolyan harcocskák. Meg pár családias vérontás. És néhány testvéri vérengzés, de igazán csak apróbbak. De kérem, hol nincsenek ilyenek! Bizony mondom, példás békességben teltek az évek, és teltek volna talán az idők végezetéig, de akkor ... ó, jaj! ...
Mocorogni kezdtek Ékostrásem tésztájának a levelei, amitől egészen úgy tűnt, hogy remeg. Ráadásul a tölteléke is elsápadt, ez pedig, gondoltam, mégiscsak szokatlan egy rétestől (pláne hogyha mákos), még ha ilyen vén is, mint ez itt. Mindenesetre én mély felindultságának bizonyítékaként fogtam fel ezen változásokat.
– ... az azóta milliárdszor elátkozott kérdés mintegy két hónapja, önnön sülve-születése közben fogalmazódott meg egy azóta milliárdszor elátkozott mákos bejgli fejében. Egy bejgli fejében, kérem, pont egy bejgliében, mikor éppen ők azok, akik mindig a bölcsességükről voltak híresek! Haj, a szellem a legváratlanabb pillanatban és helyen szabadult ki a palackból! A semmiből szempillantás alatt hatalmas és feloldhatatlan ellentét feszült a pite-rétes-bejgli és a guba-csík-bögrés mákháromságok közé. Előbbiek válasza a kérdésre igen markáns volt: Igen, emberevés után emberszemek maradnak a mákfogakon, punktum! Utóbbiak hasonlóan markáns, ámde homlokegyenest ellentétes álláspontra helyezkedtek: Nem, emberevés után nem maradnak embeszemek a mákfogakon, punktum! Mindkét háromság irdatlan badarságnak hitte a másik válaszát, a saját igazukért képesek lettek volna akár még mákölre is menni. Sőt, mindkét tábor hamarosan lényében tartotta elviselhetetlennek a másikat! Bizony, eddig csak és kizárólag a csoda mentett meg minket attól a sosemlátott borzalomtól, hogy mák által haljon mák. Mindenesetre a helyzet roppant ingatag, bármi, hangsúlyozom: bármi bekövetkezhet. És minden jel szerint még ennél is ínségesebb idők jönnek! A pite-rétes-bejgli társaság a mindig oly egységes diósággal, a guba-csík-bögrés társaság pedig a szinte megromolhatatlan lekvársággal kötött szövetséget. Sőt! ...
3 / 7 
•