Ruffy Péter levele Horváth Imréhez
Még ugyanazon az álmatlan éjszakán – jobb híján – bontogatni kezdtem a távollétemben érkezett postát, benne megleltem az Élet és Irodalom legújabb számát és abban a legőszintébb szavaidat, amelyeket életedben kimondtál.
Akkor nyugodtam meg, a Szeptember végén síri homályból előbukkanó fekete lobogóját visszaengedve emlékeim és gyászom vermeibe.
Istennek hála! Köszönöm neked, teremtő Uram, teremtőm, hogy a sötétbe ugrás csak szándék volt, e gyász-század kísértése, mely ellobban és Imre él, mert élnie kell, mert szükségünk van arra, aki sok kimondhatatlant kimondott és négy sorokban megörökítette azt a századot, amelyre büszkék ugyan nem lehetünk, de amelyet átélni sorsunk istencsapása volt.
Minden őszinteség szívbemarkoló. Örültem ennek. De amennyire lekötelez az őszinteség, legalább életünk alkonyán, annyira tévedtél is a mérleg elkészítésekor. Ki nem él bűntudatlanul? Csak a gyávák, az álorcás hősködők, a törtetők hada, az irodalom svindlerei. Imre! Te belesimultál, beleépültél egy árva nép árva nyelvének költészetébe, s ezektől a soroktól már nem foszthat meg senki és semmi, még az sem, ha minden sorod megsemmisülne egy világkataklizmában, mert élnek még és élni fognak emberek, akik fejből idéznek egy-egy sort tőled, Hubay például teljes versszakokat, Laci is skandált előttem egynéhányat, s én, ha álmomból riadnék fel és felszólítanának, elrebegnék egy-két sort tőled, bennem is égnek, meg nem semmisíthető lángszeletkékkel.
Jó volt, hogy az Ésben elmondtad ezt, jó, hogy teli vagy mardosással, mert minden igaz embert a bűntudat jellemez igazán, de fel a fejjel, Imre, lengjen csak a lobogó krisztusi hajad, nézd meg néha-néha a Körös-partot, írj, húzd a vonót a hegedűn, keresd a kagylóban a gyöngyöt a tengerfenéken, s utolsó gondolatod is legyen azé a közösségé, amelybe beleszületni sok örömöt nem jelentett, annál több keserű megpróbáltatást, de tiéd volt, miénk volt a legnagyobb ajándék, amely adatott, a hűség Arany János soraihoz, Pázmány (városának szülötte) anyanyelvéhez, a világ országútjára odadobott néphez, amely azért él, nagyon is él, és ha van benne becsület (van!), nem felejti vérző fiait, s nem törli ki emlékezetéből Horváth Imrét, a holnaposok utáni holnapost, aki nekem soha többé ne mondja ki a „volt”-ot, a sötétbe ugrást, a tegnapot.
Ölellek, szeretünk, tisztelünk, veled egyek vagyunk,
Péter
2 / 2•