Csillagos ég
Ferdinánd sokáig bámult utána a sötétségben. Amerre ment, keskeny ösvényt látott keletkezni a nyomában, mintha csillagport szórt volna maga után…
Attól fogva Ferdinánd, ha csak tehette, ott őgyelgett Amarilla csoportjának próbáin, a függöny mögül csodálta fellépéseit, szemei közben egyre gyakrabban könnybe lábadtak. S egyik este, talán még ugyanabban a városban, talán már a következőben (erre vonatkozóan nincsenek megbízható adataim), miközben ismét a csillagokat vizslatta, újra megszólalt mögötte a barátkozó hang:
– Ismered őket?
– A csillagképeket? Ismerem – mondta Ferdinánd izgatottan, és magyarázni, mutogatni kezdett. Mesélt a Göncölszekérről, amely a jászok szerint nem más, mint Lehel kürtje, mások ravatalnak látják, megint mások hét bölcsnek tekintik, akadnak, akik szerint egy hét részre szakított hős, egyes vélemények szerint pedig szarvasvadász; megmutatta a Vízöntőt, amely a görögök szerint Prométheusz fia, Deukalion, az emberiség újrateremtője; mesélt a Sárkányról…
Napokon keresztül figyelték együtt az éjszakai eget Amarilla és Ferdinánd, nappal pedig a segédbohóc a függöny mögül csodálta gyakorlás közben a lányt, előadások alatt szintén áhítattal követte minden mozdulatát. S mikor neki kellett a fűrészporra lépni, az arca még vörösebb volt, mint azelőtt, a szemét még jobban lesütötte, s gyakran sírva fakadt, amitől a közönség egyenesen megvadult: nyihogva, térdét csapkodva, horkolva röhögött…
A harmadik városban, ezt már biztosan tudom, Antonio és Ferdinánd útja elvált Amarilla artistacsoportjától. Amarilláék produkcióját külföldre hívták, ezért elhagyták a szerény társulatot. Azon az estén ültek utoljára kettesben a csillagos ég alatt.
– Köszönöm, hogy meséltél az égről – mosolygott a lány. – Ezen túl mindig eszembe fogsz jutni, ha a csillagokra nézek!
Ferdinánd hallgatott.
– Szomorú vagy? – kérdezte Amarilla.
– Nem – suttogta Ferdinánd. – Nem vagyok szomorú. Örülök, hogy mesélhettem neked.
– Ne hagyd, hogy hülyének nézzenek!
Ferdinánd a fejét csóválta.
– Tehetetlen vagy, a tehetetlenséged miatt nevetnek rajtad!
Ferdinánd szemébe könny szökött, de nem szólt semmit. Amarilla felállt, megsimogatta a segédbohóc kócos üstökét, lehajolt, megcsókolta a homlokát.
– Isten veled, Ferdinánd – mondta. – Köszönöm a csillagokat! És ne hagyd, hogy hülyének nézzenek!
– S ha nem hagyom? – vetette fel a fejét Ferdinánd.
– Akkor nem nevetnek ki az emberek.
– És te?
– Én eddig sem nevettelek ki!
– Nem, nem erre gondoltam – motyogta Ferdinánd, s lehajtotta a fejét. Amarilla úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a motyogást, kapkodva megsimította még egyszer a segédbohóc fejét, ismét elköszönt, és elsietett.
Ferdinánd ült a csillagokat alatt, és Amarilla szavai kongtak a fejében. Így hajnalodott rá.
Másnap este ugyanúgy lépett a porondra, mint addig minden alkalommal. Arca azonban nem pirult ki, szemei szárazak maradtak. Később, a sokadik fellépés előtt Antonio kipirosíttatta ábrázatát és hagymát dugott a markába, hogy a megfelelő pillanatokban azzal csaljon könnyeket a szemébe. A siker így is teljes volt: a közönség megvetette, lenézte, s boldogan röhögte ki a csúnya, esetlen, magatehetetlen figurát a hatalmas, pazar Antonio mellett.
Évek teltek el. Egy reggelen, ki tudja, melyik városban, Ferdinánd Antonio lakókocsijának lépcsőjén üldögélve búcsúzott a csillagos égtől, mikor mögötte nyikordult az ajtó, és egy nő surrant ki rajta.
– Te vagy az? – torpant meg, ahogy ellépett a segédbohóc mellett.
Ferdinánd a nőre emelte a tekintetét. Felismerte Amarilla csoportjából az egyik artistát.
– Te vagy az? – ismételte a nő és vihogott. – Amarilla kis barátja – kuncogta.
Ferdinánd nem felelt, a nő tovább heherészett, ujjaival a segédbohóc borzas fürtjei közé túrt. Ferdinánd elrántotta a fejét.
– Jól van, na! – csattant fel a nő. – A kis barátnőd nincsen ám itt, neki felvitte ám az Isten a dolgát!
A nő, kissé bizonytalan mozdulatokkal, kotorászni kezdett a zsebeiben, Ferdinánd ekkor vette észre, hogy siralmasan részeg. Nagy sokára megtalálta, amit keresett: egy gyűrött, színes nyomtatványt.
– Nesze – lökte oda Ferdinándnak. – A kis barátnéd… – azzal felröhögött és eloldalgott.
A nyomtatvány idegen nyelven íródott, ám a fotókon Ferdinánd felismerte Amarillát. Gyengéden kisimítgatta a papírt, s a távolodó, imbolygó cirkuszi nő után kiáltott:
– Köszönöm!
Felállt, a szállására ment, összepakolta hátizsákjába a holmiját, és maga mögött hagyta a cirkuszi kocsik táborát. Egyedül az állatok gondozójától, apja utódjától köszönt el.
– Itt az ideje, hogy menjek – mondta. – Itt az ideje, hogy tegyek valamit. Ha Antonio keres, mondd meg neki… Ne mondj neki semmit!
Ferdinánd tehervagonban hagyta el azt a várost (ki tudja, melyik lehetett?), s néhány nap múltán a székesfőváros teherpályaudvarán kászálódott le egy másik koszos szerelvényről, hogy hosszú esztendőkre nyoma vesszen a nagyváros nyomorultjai között.
Közel egy évtized múltán bukkant fel ismét. Egy parkban összeeszkábált deszkabódéban tengődött. Éjjelente csöndesen nézegette a csillagokat, napközben a kalyibában üldögélt egy keretezett fotó előtt. Mikor egy alkalommal valami szociálisan érzékeny újságíró az élete felől faggatta, ő kurta és homályos válaszokat adott. Mindössze annyi volt kihámozható szavaiból, hogy éjszakának idején a csillagképeket bámulja. Mikor pedig a zsurnaliszta afelől érdeklődött, hogyan lehet így, ilyen körülmények között élni, miként bírja elviselni ezt az életet, Ferdinánd a keretezett fotóra mutatott, amit láthatóan egy színes prospektusból vágott ki.
– Éjjel a csillagos ég fölöttem, de nappal is van csillagképem. Vele élek – mindössze ennyit mondott, majd kisvártatva hozzátette:
– Vele élni jó.
Több kérdésre nem volt hajlandó megfelelni, így aztán az újságíró nem faggatta tovább, beletörődött abba, hogy elmeháborodottal van dolga, amely elképzelést ékesen támasztotta alá a Ferdinánd arcát kettészelő földöntúli mosoly…
2 / 2•