A magányos költő etikája - Jegyzet Horváth Imréről
A természet dolgainak felidézése azonban magában rejt egy másfajta jelképességet is. Horváth Imre természetélményének sajátos lírai értelme van: az esendő és gyenge fák, füvek egyben a csendes helytállás, a viharokkal dacoló, észrevétlen ellenállás szimbólumai. Földes László mutatott rá arra (már idézett tanulmányában), hogy a félszeg költői lélek szakadatlan súrlódásban van a valósággal, s ez a helyzet „az elesettség s egyben a helytállás fonák állapotát” alakította ki. „Ha tehát – állapítja meg Földes – viszonya a világgal paradoxális (helyt kell állnom, mert esendő vagyok!), akkor legspontánabb életérzése vezeti az olyan jelenségekhez, amelyek rejtik-kínálják a paradoxális jelentést (élnünk kell, noha halálraszántak vagyunk). Ilyen jelenségek: a füvek, fák, levelek, ágak, virágok, madarak, felhők, esőcseppek, harmatcseppek, árnyak.” A természetről kialakított képzetek a költő helyzetének és filozófiájának kölcsönösségére és dialektikájára utalnak tehát.
Horváth Imrénél a szorongásos-elidegenedett közérzetet férfias etika ellensúlyozza, idegeinek állandó borzongását a cselekvésvágy és ítélkezés férfias erkölcse egészíti ki. Így lesz belőle az ellentmondás költője, aki átéli ugyan a személyes és a történelmi lét nagy konfliktusait, ám fölébe tud kerekedni konfliktusainak, félelmeinek és meghasonlásainak. Minél erőszakosabb és alattomosabb kihívások érik, annál elevenebb lesz benne az ellenállás szelleme, az ellentmondás ereje. A józan ész és a progresszív polgári humanista erkölcs nevében utasítja el a kor történelmi fertőzéseit és kihívásait: a fasizmust és a háborút. A harmincas évek végén, a negyvenes években Horváth Imre is hangot ad a halálfélelemnek, az általános pusztulás szorongató víziójának s annak a csüggedésnek, amit az európai civilizáció várható bukásának akkori látványa váltott ki a polgári értelmiség széles köreiben (pl. Nekik jobb, Féregsors, Péter-Pál című verseiben). Szorongó szívvel és lemondással tett ő is vallomást: „Halálfélelmem – ez a vén tükör – / felém villan, töretlen tündököl, / s árulkodó fényében nézhetem, / mily gyönyörű vetkőző életem”. (Halálfélelem)
A keserű vallomásokat azonban mindig az ellenállás és az ellentmondás gesztusa követi. Horváth Imre ellenállása erkölcsi igényességében, moráljának puritán szigorában ölt alakot; egy feddhetetlen és kérlelhetetlen humanista morál nevében protestál az általános hanyatlás közéleti, erkölcsi és kulturális jelenségei ellen, s ítéli el a fasizmust, a háborút. E protestálás magányos ugyan, az „izolált én” helyzetében történik, mégis fenntartás nélküli, szinte hősies. „A fejed mindig fönt hordjad nagyon – / és még az árnyad is fehér legyen!” – hangzik például az Ahogy a hattyú című vers; „Tiszta légy, mint a gyolcs, mit sebre kötnek. / Légy oly szabad, mint a be nem kötött seb” – szól a Ha egyszer hangod támad. Horváth Imrének a közéleti-történelmi helytállás erkölcsét sikerült megfogalmaznia ezekben az aforisztikus versekben.
A négysorosokban megfogalmazott etika magányos helytállást jelentett, s Horváth Imre költői stílusa is társtalannak tetszett abban a költői kórusban, amit a harmincas évek erdélyi magyar lírája jelent. Gaál Gábor, aki rokonszenvvel fogadta a váradi költőt, maga is erre utal: „Verse igen halk és igen törékeny. Nem is igen mai módú, se szóban, se tárgyban. Nem transzilvanista, nem népies. Mintaképei se ma élnek. Magányos, félelmekkel teli, érzékeny: a versliterátorok ma már ritka fajtájából. Tűnődő, hangulatos, szimbólumokra hajló. Ma mindez némileg korszerűtlen.” Van ebben a jellemzésben persze irónia is, az erdélyi magyar költészet akkori transzilvanista és népies iskolájával szemben. Valóban, Horváth Imre elkerülte ezeket az irányzatokat, elkerülte a divatot, mégsem lehetne azt mondani, hogy teljesen társtalanul állt költőtársai között. Hiszen félelmeinek, történelmi szorongásainak kifejezésével azokhoz csatlakozott, akik szembe tudtak nézni (s legjobb verseiben azokhoz, akik szembe tudtak szállni) a kor fenyegetéseivel. A háborúra készülő kelet-közép-európai társadalmak elutasításában, a magányos helytállás erkölcsi parancsának hirdetésében nemzedékének: a modern magyar irodalom „harmadik” generációjának költőivel: Radnóti Miklóssal, Pásztor Bélával, Zelk Zoltánnal, Hajnal Annával osztozott.
Közelebbről pedig a maga nemzedékének erdélyi költőivel, Szabédi Lászlóval, Szemlér Ferenccel, Kiss Jenővel, sőt Dsida Jenővel, akihez minden stiláris és formai különbözés ellenére történelmi élményei és társadalmi nézetei következtében tartozott. Az az erdélyi magyar nemzedék, amelynek a váradi költő is tagja volt, már természetes közegnek érezte a romániai valóságot, le akart számolni az örökölt illúziókkal és mítoszokkal, s a román demokrácia képviselőivel való szövetségben látta a magyar kisebbség fejlődésének zálogát. Ez a magatartás jutott érvényre az 1937-es Vásárhelyi Találkozón, amelyet zömmel éppen ez a baloldali orientációt követő nemzedék szervezett. Ez a generáció a realista művészet, gyakran a közvetlen dokumentáció, a szociográfia vonzásában alkotott, s a nemzetiségi élet valóságos problémáinak ábrázolására vállalkozott. Éppúgy fenyegetve érezte magát s éppúgy morális helytállásra törekedett, mint Horváth Imre maga. Valójában nem volt olyan erőtlen ez a nemzedék. Szemléren, Szabédin, Kiss Jenőn és Dsidán kívül ide tartozott Bányai László, Flórián Tibor, Gagyi László, Jancsó Béla, Jancsó Elemér, Kovács Katona Jenő, Kolozsvári Grandpierre Emil, Kovács György, Kováts József, Méliusz József, Varró Dezső, Bözödi György, Abafáy Gusztáv, Vásárhelyi Z. Emil. Az ő soraikban van valójában Horváth Imre helye is; nem véletlen, hogy többükkel együtt került a háborús évek után az erdélyi magyar irodalom vezető képviselői közé.
2 / 2•