Lakóm nem volt, de… (6.)
– Be kell számolnom róla, hogy Margitnál komoly viselkedési zavarokat tapasztalok. Mániákus a takarításban, a konyhai teendőknél. Képzeld, hetente kétszer jön a bejárónő, kétszer porolnak le mindent, kétszer mossák az ablakot. Pedig szédül, gyengül…
Igen, Horváth Margiton eluralkodott az érelmeszesedés, aminek bizony pszichikai következményei is lettek. Kverulenssé vált. Nyilván feledékenyebbé is, és feledékenységének tudatosulása még ingerlékenyebbé tette. Energikusan szakorvost javasoltam. Margit tiltakozott, „jól vagyok én” – mondta. Végül is dr. Kiss András szívgyógyász nevét említve elfogadták az orvosváltást.
– Azért te is gyere! – követelte tréfásan Margit.
Nyilvánvaló, hogy mentem, amikor tudtam. Baráti viszonyunk továbbra is kitűnő maradt. Mindenesetre még ma is megkönnyebbülve lélegzem fel, ha eszembe jut, hogy Margit agyvérzéses (agyérdugulásos?) lebénulását már nem én asszisztáltam. Halála után viszont…
Margit halála után Imre magára maradt. Közvetlen szomszédja, dr. Dani József felesége, Márta segítette. Példásan. Merthogy Imre még a szokásos reggeli tojásrántottáját sem igen tudta elkészíteni! Az anyagiakkal nem volt gond, hiszen – Göncz Árpád aláírásával – ekkoriban kapott magas állami kitüntetést. (Százezer forint járt vele, ami akkor még kétszázezer „kemény” lejt jelentett; engedtessék meg, hogy viszonyítsak – az én üzemorvosi fizetésem azokban az időkben körülbelül 3500–4000 lej volt.) A gond Horváth Imre ellátása, hosszabb távon házának megmentése lett. Magam nem tudtam nagy részt vállalni az egyedül maradt Költő életének újraberendezésében. Dani Márta, a közvetlen szomszéd, aztán Jakobovits Miklós és felesége, Márta – no meg Fábián Imre öcsém segítettek. És sokan mások, akikről nem tudok. Saját gondjaim-bajaim foglaltak le: Ferenc testvérem májrákja, majd halála; aztán létbiztonságom megingása. (A rendszerváltás után az egészségügyi szervek figyelmeztettek, majd cselekedtek: az üzemorvosok fizetését nem tudják biztosítani!)
A segítők sorából azért mégsem maradtam ki. Dr. Dani Józsefné Márta (egyébként a megboldogult Horváth Margit jó szomszédja és barátnője) hívott fel egyszer telefonon.
– Sanyi, az Istenre kérlek, segíts kórházba utalni Imrét! Én már minden összeköttetésemet kihasználtam, nincs több lehetőségem. Nem, nem beteg, csak arról van szó, hogy még zavaros… nos, hogy is mondjam, nehéz a Margit pótlása. Ha van olyan kórházban dolgozó szakorvos kollégád, aki még beutalná vagy két hétre… Velem már szóba se állanak.
Dani Márta asszisztensnő szavaiból tudtam meg, hogy Imrét egy idő után kórházi beutalás (vagy beutalások?) segítségével „tartották el”. Ezt a tényt dr. Szilágyi, a Körös nagyáruházzal szembeni kórház intenzív osztályának főorvosa is megerősítette, amikor barátilag felhívtam.
– Hát már megint Horváth Imre?! Már minden „pilámat” (protekciómat) kihasználtam érte. Dani Márta kedvéért.
– Most arról van szó, hogy hozzád utaljuk be… Amíg rendeződik a helyzete. Tehát témában vagy.
– Hozzám?! – akadt meg Szilágyi doki lélegzete. – Sándor, ez a reanimálási (újraélesztő) részleg. Ide csak a haldoklók jönnek. Sürgősségi beutalóval, érted? Vagy súlyos műtétek után.
– Lesz ilyen – mondtam. – Tedd meg most az én kedvemért. Segítsünk a kisebbségi költőn, kérlek…!
Sóhajtott és beleegyezett! Horváth Imre másnap már az „intenzív” osztály egyik ágyán feküdt. Amikor meglátogattam, mosolyogva fogadott:
– Tudd meg, hogy itt jobb a koszt, mint másutt. Köszönöm!
Közben láttam, hogy nem messze tőle egy lepedővel letakart emberi testet mozdítottak hordágyra. A folyosón „infarktust hozunk” csatakiáltás…
Kegyetlen környezet, horror, gondolhatja – joggal – bárki. Így igaz, ám hogyan érzékelte ezt a Költő, a Sárga Ház megírója?
Kórház után néhány héttel találkoztam vele. Kiegyensúlyozottnak tűnt, majdhogynem vidámnak. Én mentegetőztem.
– Imre, ne haragudj, de más kórháznál nem tudtuk elintézni a befogadást!
Imre mosolygott, mosolygott, talán még kuncogott is (ekkor már újdonsült felesége volt előző gondozónője, asszisztensnője, aki – tudtommal – haláláig becsületesen ellátta, segítette).
Horváth Imre tehát mosolyogva jegyezte meg:
– Te tudod, hogy már sok kórházi élményem volt. Idegkimerültség, cukorbetegség, combcsontnyaktörés… Ám még sohasem éreztem ezt, amit itt. Az egész „szekción” (részlegen) én voltam a legkevésbé életveszélyben, mindenki más betegebb nálam!
3 / 3•