Emlékirat, avagy a mákszem-rejtély
– Miért én? – kérdeztem, majd szégyenemben jókora fülemig pirultam.
– Ó, kedves Hőnáhított, nehogy már azt merészelje gondolni, hogy Hőnséged önkéntes megtalálása a véletlen műve! Ne tessék már a véletlent így felmagasztalni! A legmegfelelőbb emberegyed kiválasztására az Egyetemes Máktanács létrehozott egy különleges bizottságot, az AAEMB-t*, mely először is a kiválasztás szempontjait határozta meg. Hosszantartó tudományos és társadalmi vita után úgy döntöttek, hogy csak egyetlenegy szempont alapján veszik számba az emberiséget: az életükben elfogyasztott mákmennyiség szerint. Szerencsére a gubák és a bejglik nagyon alaposan följegyezték az emberiség mákfogyasztását, ráadásul az egyének szerinti mákfogyasztást (a gubák és a bejglik ezen tevékenysége egyébként régebben teljességgel fölöslegesnek, felháborító pénzkidobásnak tűnt, még hét-nyolc háborúhoz is vezetett, és lám, most mégis bebizonyosodott, hogy milyen óriási a jelentősége!). Szóval a legfrissebb adatok földolgozása után a helyzet egyértelmű volt: a mákfogyasztást tekintve e nemes feladat elvégzésére a legméltóbb emberegyed az Ön mákfaló nemessége, Uram. A mákság egy emberként állt ki Ön mellett, sosem volt a társadalmi egyetértés ilyen széleskörű. Úgyhogy mélyentisztelt Kedvességed jobban tenné, ha e nemes feladat végrehajtását nem büntetésként, vagy a fejére zúduló mérhetetlen bajként, hanem a személyét érintő óriási megtiszteltetésként fogná föl. – Nézett már valakire mákos rétes szerető szemekkel? Rám igen.
A szerető rétes-szemektől csakis azért tudtam egy pillanatra elszakadni, mert rámköszönt egy fazon, amin igencsak meglepődtem, mert ez az a féle fazon, aki nagyon nem szokott nekem köszönni, meg bámult is rettenetesen. Előbb bámult, aztán köszönt. Én meg csak álltam, és lassan olyan „tényleg, de jó is nekem!” érzés szállt meg, és nem köszöntem vissza.
– És mi van, ha egyszerűen nemet mondok? – hessegettem el gyorsan azt az érzést.
– Jaj, ritka nagyságú Uram, én ugyan nem hiszem, hogy ilyesmire méltóztatna gondolni, de azért megnyugtatom: erre is gondoltunk. Ha nemet találna mondani, hangsúlyozom, hogy ez számunkra teljesen elképzelhetetlen, a nemet mondás az AAEMB ülésein is csupán elméleti kukacoskodásként vetődött fel, de ha már fölvetődött, megválaszoltuk: ha tehát mégis nemet mondana, akkor roppant egyszerű dolog következik: visszük. Persze azért jobban szeretnénk, ha önként, saját elhatározásából válna a mákság legnagyobb hősévé – mondta, és gyorsan búcsút is vehettem a szerető szemektől.
Ahhoz képest, hogy milyen öreg, felettébb fürgén zizegtette meg tésztájának leveleit, mire föl kezdett elmosódni, majd szétesni a Nagyerdő. A Békás-tó, a híd, a fűzfák, meg a tölgyek, a buckák és gyep, sőt, még a beton is, mind-mind szemcsésedtek, mint a rossz kép a tv-ben, szürke és fekete pöttyök ugráltak, és persze közeledtek. Nemhiába mondják annyit, úgy látszik, tényleg nagy gondok vannak a Nagyerdővel.
– Tudja, kedves Önkéntességed, számomra minden olyan perc irtózatos és megbocsáthatatlan bűn, melyben nem a végzet szakadékába omló mákságért dolgozom. Ezért nincs családom, se gyermekeim, se feleségem. De hogy fölöttébb nagy Méltóságod önkéntességét mindenféleképpen biztosítsuk, mintegy végső lelki ráhatásként kidolgoztunk egy tervet. – Ékostrásem a tölteléke mélyébe nyúlva vaskos fényképalbumot húzott elő, és mélységesen megtört, engem is roppant megrendítő ábrázatot öltött. – Kérem nagyságos Jótékonyságodat, vessen egy pillantást erre az albumra! Hát nem csodálatosak ezek a nem is létező, csupa-csupa hamis képek? Nézze, a feketeségükben elbűvölő szépségű lányaimat, kik annyira ínycsiklandóak, hogy a leghíresebb gasztronómiai könyvek fejezeteket szentelnek méltatásukra! Nézze a sosemlátott, daliás fiaimat, kik királyi családok ünnepi asztalának ékei! És íme imádott feleségem, aki oly rettentően felelősségteljes munkám által megnehezült természetemet elviselve mindezidáig jóban, rosszban kitartott mellettem. Látja mennyire gyönyörűek? A kitörő kíméletlen, véres harcok során mindannyiukat bestiális kegyetlenséggel fogják lemészárolni, természetesen csak miután árván ill. özvegyen csaknem az éhhalálba jutottak. Mondja, hogy nem szakad meg a szíve?
Ékostrásemet alaposan megtépte a gyönge szellő, jócskán jutott belőle a nadrágomra is. Vajon milyen lehetett frissen sülten? Kívántam volna? A fenekén összeér a tészta, elől meg jól meg van tömve mákkal, pont az ilyen jól megtömött végéket szeretem. Nagyot nyeltem. És nem bírtam tovább. Egye fene kiskorom szent elhatározását, sírva fakadtam.
– Megyek – mondtam.
Ékostrásem bólintott, én pedig már csak ennyit kérdeztem:
– Fájni fog?
– Ugyan, önkéntes Hősségünk felhörpint majd egy csésze teát! Mást nem kaphat, nehogy befolyásolja a Kísérlet kimenetelét – válaszolta a rétes.
Ezután nem beszéltünk többet, csak szaladtam, szaladtak, elkaptak, küzdöttünk, lefogtak, szabadultam, megfogtak, kapálóztam, ütöttek, fájt nekem, nem mozdultam, vittek, aztán mentünk, mentünk, míg megérkeztünk, és én leültem és ott maradtam, itt, holnapig. És megírtam az emlékiratomat. A holnapból semmit sem fogok látni, mert reggel rögtön kérem majd azt a teát, ezt jó párszor megígértem magamnak.
Végül: minden jót, kedves szüleim, öcsém és barátaim, jó volt veletek, tényleg. Látjátok, velem is történnek ám érdekes dolgok! Kérlek, mondjátok meg mindkét nagymamámnak, hogy örökké hálás vagyok nekik a sok-sok finom mákos csemegéért!
Még most is szörnyű meleg van, hát ennek már sosem lesz vége?
6 / 7 
•