Aki a szorongásban lelt igazán önmagára (Beszélgetés Hubay Miklóssal a Horváth Imre-mítoszról)
– Később, az 50-es, 60-as években tartották-e a kapcsolatot?
– Szent Isten, mikor is volt az? Ja igen, amikor már Margit megpezsdítette, s felkapta őt a közélet, reprezentatív emberévé tette. Tény, hogy ez jól esett neki. S tény az is, hogy megérdemelte. Egy jó pont a közélet javára. Ő persze cserébe busásan fizetett ezért, elég, ha csak az új román himnuszhoz írott ódájára gondolunk.
– Korábban Diamandi Viktória mellett írt ő igazán jó verseket. Egyetért ezzel?
– Én nem hiszem azt, legalábbis erős túlzásnak tartom, hogy a költők műveinek az értéke éppen az aktuális hölgy társaságától függ. Az tehát nem igaz, hogy ha Viktória a felesége, akkor jó verseket ír Horváth Imre, ha viszont Margit, akkor gyengébb dolgokat. Persze az is tény, hogy az első kötetében nem tudott mást, csak remekműveket írni. Legalábbis én akkor úgy láttam, s ma sincs ebben sok túlzás. Fiatal is volt. De amiben igazán magára lelt, az a szorongás. Meg tudta fogalmazni a szorongását, jobban, mint bárki más. S ez számára költőként hasznosabb volt bármi másnál, bárki másnál.
Visszatérve az ötvenes évek hejehujájára, ő úgy érezte, hogy emberileg, szolidaritásból illik benne részt vennie. Ebben lehet, hogy Margit is segítette, de legyünk őszinték, szívesen részt vett benne ő maga is. Szeretett volna együtt örülni az emberekkel. Tudják, neki a rossz versei is őszinték. Lehet, hogy részemről ez csúnya elfogultság. De emlékezzünk arra a versre is, ami abban az iszonyatos szorongásban született. „Jobb a bénának, kinek rossz gerince / e percben épp a halk műtőben roppan. / Jobb, ki testére iszonyattal tekintve / senyved a gennyes lepratáborokban.” S aztán az utolsó szakasz: „És annak is, ki koporsóban éled, / érzi, betömi a föld szemét, száját, / mert vélem s véled szörnyűbb is történhet: / oly idő vár rám és oly idő vár rád.” Oly idő vár rád, s oly idő vár rám. Nagyon régi vers. Úgy emlékszem, harminchétben írta. Higgyék el, a világirodalomban nincs ehhez fogható reakció a fasizmus felemelkedésére, anélkül, hogy politikáról szólna. Ha egy költőnek nemcsak a stílusa, hanem a személyisége is kifejlődik, akkor ez meghatározza mindezt egy egész életre. A szerencsés költők ilyenkor fiatalon meghalnak.
Hogy Petőfi mit írt volna a Bach-korszakban, vagy Radnóti Rákosi idején? Ki tudja? Imre túlélte a fasizmust, amit nálánál emlékezetesebben nem tudott abban az időben senki sem versben megjósolni. Amióta tizennyolc évesen ezt a verset hallottam tőle, azóta ott van bennem. Hallom: oly idő vár rám, oly idő vár rád.
S a későbbi fejlemények kapcsán mindehhez hozzá kell tennem még, hogy Erdélyben a magyar kisebbségnek egy fokkal több reményt jelentett a kommunizmus, mint más országokban. Valahogy én ezt így vélem most is. Negyvenötben pedig meg is volt még minderre a reménység.
– Később beszéltek-e még ama hejehujás korszakról?
– Nem, nem beszéltünk róla. Tapintatból sem – gondolom. Ugyanakkor azt hiszem, állta volna, ha szóba hozom. Vitatkozott volna róla. Imre szeretett vitatkozni. Jól is tudott vitatkozni, akárcsak József Attila. S Imre felkészült vitatkozó volt.
– Hogyan látja, helyére tudta tenni magában a századot, amelynek majdnem egészét végigélte?
– Egyetlen ember volt, aki a maga századát a helyére akarta tenni. Madách. Megpróbálkozott vele, s ez majdnem sikerült is neki. Koestler a maga századát, a huszadikat „elpuskázott századnak” nevezte, bár a kifejezés fordításához kerestem egy olyan szót, amely nem hódol be a mai politikai stíldivatnak…
– Horváth Imre egyik időskori interjújában, a nyolcvanas években arra a kérdésre, hogy mi szeretett volna lenni, ha nem költővé lesz, csupán annyit mondott: magyar úr. Ilyen kép él róla Önben?
– Ez tökéletesen ráillik. Az is volt. Egy magyar úr, az ippi és érkeserűi Fráter famíliából. Bármilyen osztályba születik az író, elfogadhatja azt, és lázadhat is ellene. Nagyon pontosan tudjuk, mit számít az ember életében az első tíz év, mielőtt még ésszel él az ember. Mielőtt még tájékozódik, és állást foglal. Freudból, a pszichológiából tudjuk jól, mit számít ez az idő. S hogy ő ebből később mit tud kihozni. A lényeg az, hogy a kezében van az adottság. Már csak az a kérdés, hogy élete játszmájában ő mit tud ezekből a lapokból kihozni.
Magam is mint a magyar középosztály tagja védem a jogomat ahhoz, amit elfogadhatok és megtagadhatok ebben a középosztályban. Aztán hogy valaki – József Attilát idézve – mit tud mindebből kilicitálni, az esélyeiből, a lehetőségeiből? Kilicitálhatunk lázadó remekműveket vagy rémes apológiákat. Thomas Mann csodálatos apológiákat licitált ki a maga polgári létéből. Más pedig, mondjuk Déry Tibor, lázadást licitált ki a maga polgári létéből. Pedig mindketten egyformán polgárok voltak. Mann soha nem tagadta meg az osztályát. Déry megtagadta. Ami nem jelenti azt, hogy akár az egyiket, akár a másikat ezen az alapon bírálgatnám. Szabadságunk legyen a személyes szabadságunk. Ha másban nem, az alkotásban.
– A Horváth Imre-centenárium arra is alkalmat adhat, hogy a költő személyiségére, művére ráterelhessük azok figyelmét is, akik személyesen nem ismerhették. Miképpen érdemes ezt a feladatot felvállalni, mit tanácsol a szellemi hagyaték őrzőinek? Hogyan emlékezzünk, emlékeztessünk a költőre?
– Filmet kell írni róla. A leginkább ez kínálkozik. Amit az előbb az ő aurájáról mondtam. Olyan filmet lehetne írni a Sárga ház lakójáról. Látom is a képeket, ahogy ez a hatalmas teremtő géniusz ott járkál a zárt osztályon: „Fent a hegyen fénylik az idegosztály. / Tavasszal még te is ott fent napoztál – / s most, mint árnyék lebegsz a zártosztályon. / Hitted-e, hogy Isten így kirostáljon?” Félelmetesen nagy film lehetne. Tudjátok, száz év után már csak ezzel lehet betörni. Mert a kánon a magyar irodalomban, de az is lehet, hogy minden irodalomban olyan, hogy ha megveszekedik az ember, akkor sem lehet rajta változtatni. Esküszöm, ez így igaz. Hacsak valami rettenetes nagy dolgot nem tudnak az utódok csinálni. Változtatni az irodalomtörténészek által besorolt értékrenden. Jó – bólintanak –, igen, tudjuk – esetleg egy-két jelzőt meg is változtatnak, de a lényegen semmit. Mondjuk azt elfogadni, amit én Horváth Imrével kapcsolatban érzek. Azt, hogy kora Európájában nagyon kevés ilyen méretű költő volt. De ezt csak a váradiak tudják, csak mi, váradiak. Ezen nem változtat semmi. Nem tréfából mondtam, igenis, tessék filmet csinálni róla. S ott a televízió is. Vagy ha valaki egy regényt írna. Talán.
De ha mindez nem történik meg, akkor sem történik semmi baj. Ezek a versek akkor is egy életen át segítik azokat, akik ismerik, olvassák őket. Elkísérik úgy, ahogy engem is elkísértek.
2 / 2•