Illatok fekete-fehérben
A tökéletes trükk fordulatos (néha túlzottan is), ízig-vérig szórakoztató mozi, s hogy mégsem lesz belőle maradandó dráma, azért talán a helyenként kimódolt narratíva a felelős, vagy az a gyakori hiba, hogy túl sok mindent kíván bemutatni egyszerre. Ha csak a barátságból presztízscsatává fajuló rivalizálásra koncentrál, vagyis megmarad a bűvész-páros története mellett, s nem kreál belőle misztikus krimit a már említett, kissé nevetséges hókuszpókusszal (ez akár a klónozás előtörténete is lehet), akkor minden bizonnyal a hónap filmjét üdvözölhetnénk benne.
Ám a mágia végül megbosszulja magát az amúgy realisztikus hangvételűre hangszerelt (vagy pontosabban: földközi varázslattal dolgozó) filmben, még akkor is, ha David Bowie a higgadt, ám őrültségekre képes fizikus, Tesla szerepében a dolgozat üdítő színfoltja. Hiszen a nagy dobásnak szánt „igazi” varázslat épp a mindent vivő, végső csavart rontja el, teszi kisakkozhatóvá a végkifejletet. Így a döbbenet helyett némi morgással hagyjuk el a termet. S hogy vélhetően mások is így tettek, arra a box office-adatok is rávilágítanak. A film világviszonylatban még a 100 milliót sem termelte ki, bár Amerikában szerény sikert könyvelhetett el (53 millió), hiszen a gyártási költsége 40 milliót tett ki.
A hónap hangyája címet kétségkívül Richard Linklater érdemli ki, hiszen két filmmel próbált a vászon, illetve a képernyő elé csábítani minket. Elég nehéz dolga lehetett a magyar filmforgalmazóknak, amikor dönteniük kellett, hogy a nagyobb érdeklődésre számot tartó téma felejthető feldolgozását, vagy az elvont, ám ragyogóan kidolgozott rétegfilmet engedjék-e a moziba. Végül az előbbi győzött, hiszen a Megetetett társadalom (Fast Food Nation) a hasunkról, mindenki hasáról szól. S bár az alkotás egyáltalán nem képes mellbevágó újdonsággal előrukkolni (a húsfeldolgozó üzem futószalagjának gyorsasága miatt rendszeresen kerül állati ürülék a húspogácsába), még ezt is gyöngíti a nemrég forgatott, szubjektív Super Size Me, amely a gyorskajától való elhízást dokumentálja ragyogóan. A gyorséttermek ellen való nekifeszülést gyöngíti, hogy Linklater a csúcsfölfedezés mellett elmereng az illegális mexikói bevándorlók sanyarú sorsán, s néhány szerencsétlen, ám annál jóravalóbb környezetvédőt is bemutat. A három szál végül teljes érdektelenségbe fullad, még akkor is, ha a végére a vágóhidak gyomorpróbáló képsorait vágják be ébresztő gyanánt.
A dokumentumfilm stílusára hajazó álmos dolgozatban neves színészek is felbukkannak (Greg Kinnear, Kris Kristofferson, Bruce Willis, Ethan Hawke), sőt ide is beszivárog egy popsztár: a tinik körében népszerű Avril Lavigne felejthető módon domborít egy zöldaktivista impotens szerepében. Tipikus példa ez arra, amikor valaki ahelyett, hogy megfogalmazná a saját vádiratát (a húsipar visszásságai ellen), morális kérdéseken kezd töprengeni a maga felületes, ám fontoskodó módján. Miközben a Linklater által megcélzott kérdésfelvetések sokkal inkább a radikális fogalmazásmódot, világos gondolatmenet követelnek (bizonyos igazságokat az emberek arcába kell vágni, ilyenkor a simogatás egyenlő a lódítással), ő mégis a maszatolást választja, a moralizálást, a semmibe révedő, patetikus magamutogatást. Hiszen semmivel sem lehet jobban agyonütni az effajta, különben kiváló problémaérzékenységet, mint némi hiúsággal, művészi hajlamokkal és a filmidőhöz való bőkezű viszonyulással. Linklater, sajnos, pont ott fecseg, ahol kiabálnia kellene, és akkor kiabálna, amikor már mindenki az igazak álmát alussza.
Annál izgalmasabb viszont a sci-fi irodalom fenegyerekének, Philip K. Dicknek (Különvélemény, Szárnyas fejvadász, Az emlékmás) a művéből készült Kamera által homályosan (Scanner Darkly), amely viszont a DVD-kölcsönzők polcain landolt. Itt már a forma is érdekes, az alkotás jelentős részét ugyanis filmre forgatták, majd a felvett jeleneteket animációvá alakították át. Az alapanyag így képes visszaadni az új, szinte azonnal függőséget okozó jövendőbeli drog által (a kék virágból készülő H-anyag) teremtett szürreális-futurisztikus világot. Az egyszerre hús-vér és egyszerre animált Keanu Reeves, Robert Downey jr. és Woody Harrelson kiváló összjátéka mellett ez a hangulat a dolgozat legnagyobb erőssége, illetve az a cinikus hangvétel (kék virág – kék madár), amely leginkább a végkifejletben csúcsosodik ki.
A drogoktól alaposan megkínzott Philip K. Dick talán ebben a művében a legőszintébb és itt fogalmaz a legkíméletlenebbül is: semmi jót nem remélhet, aki elsüllyed ebben a mesterséges, ám színesen villódzó álomvilágban. Linklater zsenialitása pedig abban rejlik, hogy vállalta a kevésbé mozibarát verzió elkészítését, s így képes volt meg- és elemelni a nyersanyagot a témát övező vizuális és tartalmi közhelyektől. Kötelező munka.
2 / 3 
•