Végbúcsúmat tisztességgel fogadjátok
Ó, mikor lesz, hogy bús kínjában
Letőltöm hernyó-éltemet
És szemfedelem púpájában
Kialszom szenvedésemet?
Mikor lesz, hogy lelkem, letévén
A testnek gyarló kérgeit
S angyali pillangóvá lévén,
Lássa Olimpus kertjeit,
Valaha hallottam a hittanórán arról predikálni a lelkészt, hogy az ember: szeretet, tisztesség, belső fény nélküli állapotjában a bebábozott hernyó komor, visszatetsző és világtalan életét éli; ám mihelyst eltöltekezik az istenszeretettel, kegyelemmel és megbocsátani tudással, pillangóvá válik és a fény felé száll. Erdei és hegyi ösvényeken bóklászásom alkalmaival megpillantott és befogott pillangók tucatjai jutottak emlékezetembe, kiváltképpen a zempléni hegyekben fellelhető ritka példányok; s a szememet behunyva az olümposzi istenek és nimfák közt énekeltem Orfeuszként, pillantásomat Eurüdikére vetettem. E tüneményes látomány kiragadott a valóságból, s boldog voltam egy fertály órára. Ritka alkalmak egyike volt az effajta pillanat. Óh, mennyire undorodtam, el sem mondhatom, ennyire undorodtam az átvérzett zsebkendőktől, gyolcsoktól, az eszméletlenül rángatózó emberek látományától! Tudom, hogy esztétikai tapasztalaton nyugvó bölcsesség sugárzik Winckelmann e megállapításából: „Minél nyugodtabb a test állapota, annál alkalmasabb a lélek igazi jellemének ábrázolására. Minden olyan helyzetben, mely nagyon eltávolodik a nyugalomtól, a lélek nem a maga legsajátabb állapotában van, hanem valamilyen erőszakolt és kényszeredett helyzetben. Heves szenvedélyekben jobban megismerszik és inkább jellemzővé válik a lélek, de nagy és nemes csak az egység, a nyugalom állapotában lesz. (…) A hevesség, a lobogás minden emberi cselekvésben előbb jár; a higgadtság, az alaposság a legvégén követi. Hogy ezt megcsodáljuk, ahhoz azonban idő kell, ez csak a nagy mesterek sajátja, a heves szenvedélyesség még tanítványaiknál is megelőzi.” Ám bármennyire szeretném magamra erőltetni a nyugalmat, bármennyire szeretném eltagadni a mérhetetlenül aggódó anyám előtt emberfeletti kínjaimat, hogy egyensúlyba hozzam a lassan káoszba vesző lelkemet, páratlan önfegyelmem és kiszámíthatatlan vonaglásaim feletti uralmam valamiféle nemességet áruljon el rólam, a lelkem nem nyugodhat. Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy nem is nyújtok szívet gyönyörködtető látományt, melyért dicsérni lehetne engem, miként a régiek magasztalták a haldokló, s haldoklása ellenére is fenséges testtartású, fájdalmát szótlanul tűrő Laokoónt.
*
Kórom tüneteit és lefolyását ösmertem apám elmondásából; ellenben a testi-lelki fájdalom, melyet a röghözkötöttség, az izmok elgémberedése és görcsbe rándulása, a szapora köhögéssel együtt járó vérköpés és a tüdő zihálása okozott, na és persze az elmúlásra összpontosítás nyomán éledő reménytelenség fokozott bennem, jelentéktelenségem és bukásom tudatát erősbítette. Köteteim megjelenésének késlekedése (jobbára a cenzorok kicsinyessége és restsége, a nyomdászok pénztelensége és bukástól való félelme, a főúri támogatások elmaradása miatt), végképp elcsigázta amúgy is tépázott kedélyemet, s egyre világosabbá vált előttem, hogy poétai sorsom irányítása és nevem megmaradása immár nem tőlem, hanem a későbbi korok figyelmétől, poétikai-zenei érzékenységétől, a magyarság ügyei iránti elkötelezettségétől függ. Hiába sürgölődött Domby Márton és Nagy Gáspár is köteteim kiadása körül, olcsó, ámbár megbízható nyomdát kutatva nekem, hiába győzködött Fazekas Mihály halhatatlanságom bizonyosságáról, semmivel sem tartottam kevésbé halandónak eleddig a cenzor asztalán heverő verseimet, mint aszalódó testemet. Egyedül Pálóczi Horváth tudta megítélni verseim és fordításaim valódi értékét, a vers és zene viszonyáról vallott nézeteim újszerűségét és a magyar poézis fejlődésében kitapintható jelentőségét, s mivel ösmerte látomásaim forrásvidékét, ezért mythikusságát és allegorikusságát is jobban értette mindenki másnál. Különben is, miután a halálos kórral szembesülnöm kellett, fütyöltem a hírnévre, a jövő nemzedékekre, a hátralévő napjaim elviselhetősége jobban izgatott, mint a kiérdemelt, de meg nem kapott babérkoszorú.
A fájdalom megakadályozott az elmélyült merengésben és a görög bukolikusok idilljét idéző versek költésében, a távoli múltból rám törő emlékek jegyzetelésében és gondolataim papíron való kibontásában, minek okán kénytelen voltam fejben írni, ahogy egész életem során tettem, a kollégiumi falak közt, nehogy megfeddjenek anyanyelvemen való verselésemért, az országutakat az apostolok lován vagy nyikorgó kerekű szekereken járva, memóriámban rögzítettem a verssorok változatait, a megoldásként felmerülő rímlehetőségeket és dallamformákat.
8 / 14 
•