Bácsika, harapósak a tehenek?
Hidegkút
Itt Hidegkúton három helybéli embör kezdte el a kollektívöt. Valahogy vót, a gyermökeiköt nem akarták engedni iskolába, s ezé. Aki jószántából nem akart béállni, vitték el. Igaz, innen a faluból nem vitték el ejsze sönkit. De a papokot ésszeszödték! (Ny. L.)
Én a kollektív üdejin hét esztendeig brigádos vótam. Aki jól dógozott, jó dolga vót. Mindégyre kellött bémönni Udvarhelyre, gyűlésbe. Bé kellött számolni, hogy mönyön a munka, mennyit termelünk. Azt követölték, hogy búzából hektáronként lögyön meg a tizenhat mázsa. Itt nálunk fele tudott meglönni, de béírtuk mű a tizenhatot, ha úgy kérték… Hiába, no, nem möntek jól a dógok. Utánam jött égy olyan brigádos, aki nem írta bé a normákot. Írta inkább magának, a feleséginek. Így a pénzök gyöngék vótak, s most a nyugdíjak is azok. (Ny. L.)
Vas elvtárs vót itt a nagy pártvezér a kollektivizálás üdejin. Huncut embör vót, mindönkit kényszeritött. Égyször elmöntünk a templomba, a misére, hát jött, megállt a templomajtónál, s békiáltott, hogy mönjünk ki égykettőre, kell indulni pityókát szödni. A pap azt mondta, mű mönjünk ki, de ő nem mönyön. Nem mozdult égyikünk se. Azután is vót még, hogy a templomozásba meg akartak zavarni. (Ny. M.)
Vót osztán égy román pártaktivista is, valami Tóma, a felesége udvarhelyi magyar fehérnép vót. Égyször kért tőlem égy disznót. No, föl is szállítom Udvarhelyre, az asszony nyitotta ki a nagykaput, kezdöm románul sorolni, hogy így, s hogy úgy, kérdi a fehérnép, mért beszélök románul, mondom, azé, me az ura nem tud magyarul. Azé?, hát hogyne tudna; te, az anyád istenit, mé’ nem beszélsz a népekkel, te?! Nekiállt, jól leteremtötte az urát. A legmocskabb elvtárs égy bukaresti fehérnép vót, valami Busuioaca, erőssen rusnyán bánt az embörökkel. Vót úgy is, hogy künt vótunk a mezőn dógozni, s estefelé jöttünk vóna haza, s mind visszazavart, hogy igön hamar jövünk, mönjünk, dógozzunk még. Annyit akartunk elérni vele, hogy van itt égy jó borvízforrás fönt a högyön, arra kértük, hogy intézze el, tisztítassa ki, rakasson kútat, gyűrűvel, mind mondta, hogy „las, las, că aranjăm”, de ahogy jött, úgy el is tűnt, nem intézött sömmit. (Ny. M.)
În anii 50 venea aici un activist, cu care am stat de vorbă de mai multe ori. Noi n-am fost culaci, n-aveam de ce să am frică de el. Am zis odată către el, de ce n-aţi lăsat pe saşii în pământurile lor, ca să contribuie şi ei la armistiţiu ce trebuie plătit la ruşi? Pe ei i-aţi alungat, şi aţi lăsat pe noi românii cu maghiarii să ne chinuim. Zice activistul către mine, „domnule Jeler, noi am vrut mai întâi să câştigăm politica, numai apoi să ne întărim gospodăria. Nouă ne-au ajutat mult ţiganii, cu ei am clădit partidul.” Vedeţi, mi-a povestit totul, cum s-a întâmplat. Şi din satul ăsta mai întâi ţiganii au intrat în partid. Ei au fost peste tot în funcţii. Dar cu câteva ani mai târziu s-a mai schimbat situaţia. S-a făcut o cotitură. De exemplu pe mine adunarea generală din sat m-a ales preşedintele tovărăşiei în 1952, fiind bun gospodar. Nu partidul m-a pus, ca pe ţiganii, ci oamenii m-au ales. În 1952 în jur deja se formase colectivul, dar la noi încă era tovărăşie, colectivul s-a format abia în 1962. M-au trimis la şcoala de contabil la Odorhei. Biroul central era la Săcel, pe atunci Uilacu, Săcel şi Vidacut au format o comună. N-a fost uşor pe atunci. Trebuia să strâng grâul de la oameni să duc la Vânători şi să schimb în grâu de soi. Cu greu au înţeles oamenii, de ce-i schimbarea. Dar dacă au lucrat cinstit, era bine. Când s-a format colectivul şi la noi, m-au întrebat, rămâi preşedinte? Nu rămân, am zis. Am mers ca pontator la brigada din Eliseni, era mai bine. Ca preşedinte mereu eram pus să beau, de aceea erau probleme şi în familie. De la Eliseni am ajuns la Sighişoara contabil. (J. L.)
7 / 11 
•