Ulmi tutajjal, magyar kultúrával
Meg kell jegyeznem, hogy a kijövetelem előtt négy évvel megnősültem. Feleségem akkor volt utolsó éves hallgató a kémia szakon. Kilenc hónap pisai tartózkodásom után, ahogy a törvény előírja, Margit is kijöhetett másfél hónapra látogatóba. Gondolom, ez amolyan gesztus lehetett a nyugatiak felé, hogy lám-lám, minden híresztelés ellenére milyen demokratikus, megértő és humánus ország ez a Románia. Velencében találkoztunk és hat héten keresztül beutaztuk Itáliát, északtól délig. A legszerényebb szállodákban laktunk, sokszor a hazulról hozott szalámit vacsoráztuk, de nem ez számított, hanem az élmények és a látnivalók, hiszen fiatalok voltunk és habzsoltuk az életet. Pénzünk annyi volt, amennyit az ösztöndíjból félre tudtam tenni, így is két héttel rövidebbre sikerült a vakációnk, mert Margitnak haza kellett utaznia, hogy átvegye a már korábban befizetett panellakásunkat Temesváron. Otthon szűkös volt az anyagi helyzetünk, hiszen egy kezdő mérnöki fizetésből kellett törleszteni a részletet, berendezni a lakást.
Az iskola tradíciójához tartozott, hogy Enrico Fermi tiszteletére fenntartanak egy olyan katedrát, amelyen mindig egy külföldi vendégprofesszor tartja az előadásokat. Az én első évem idején finnországi előadónk volt. Jártam a kurzusaira és miután hasonló kutatási területen működtünk, felajánlott egy tanársegédi állást a finnországi Turku egyetemén. Nem kellett azonnal választ adnom, de úgy döntöttünk, a mi helyünk otthon van. Abban az időben még fel tudtam háborodni azon, ha egy erdélyi értelmiségi elhagyja a szülőföldjét.
Két év után egy félig elfelejtett világba érkeztem, amiben volt jó meg rossz és teljesen új is. Azelőtt édesanyámnál laktunk Erzsébetvárosban, egy olyan utcában, ahol gyerekkoromban csak magyarok és németek éltek. Az új lakásunk egy tízemeletes tömbházban volt, ismeretlen, román szomszédokkal. Ugyanakkor megszüntették az előző, az akadémiához tartozó munkahelyemet, és hirtelen azt sem tudtam, hova forduljak. Szerencsére sikerült visszakerülnöm az egyetemre, újra tanársegédként, és az olasz után itt is megvédtem a disszertációmat. Aztán már nem lehetett tovább húzni az időt, lektorrá léptettek elő, így olyan előadásokat kaptam, amelyeket a Politechnikai Intézet aradi szekcióján kellett tartani, a vagongyárban. Akkor kezdődött az a fajta új hullám, ami Ceauşescu elképzelése szerint nemcsak tanít, de nevel is, vállalatokon belül, hogy ott is képezzenek gépészmérnököket. Én első- és másodévesekkel foglalkoztam, mert az elején csak azok tanultak matematikát. Aztán estiben is tanítottam.
Temesváron létezett egy úgynevezett „népi egyetem”, bár funkciójában inkább szabadegyetemnek lehetne nevezni, aminek a vezetését dr. Matekovits György, egyik évfolyamtársamnak a bátyja vette át, miközben fogorvosként dolgozott. Erre a szabadegyetemre többnyire nyugdíjas nénik és bácsik járogattak, és többé-kevésbé érdekes előadásokat hallgattak. Fiatalok nem voltak, éppen ennek a hiányát próbálta pótolni oly módon, hogy lehetőség szerint minél vonzóbb programokat szervezett. Engem is felkért arra, számoljak be olaszországi élményeimről, amit szívesen vállaltam. Több mint ötszáz diát vetítettem le, természetesen kommentálva, és mondanom sem kell, hogy élénk érdeklődéssel fogadták. A felvételeket az utazásaim során vásároltam a legkülönbözőbb helyeken. Volt itt mindenféle téma, matematikai érdekességek a közérthetőség szintjén, az aranymetszés titkai és szabályai, aztán filozófia, irodalom és egyéb aktualitások. Gyuri zseniális ötlete révén ezeknek az előadásoknak az anyaga minden év végén egy kis kötetbe gyűjtve megjelent, oly módon, hogy az utolsó oldalakon a szerzőket is bemutatta. Ezáltal nemcsak azt tudtuk meg, hogy hányan vagyunk, hanem meg is ismertük egymást, és így kovácsolódott össze egy olyan magyar közösség, szellemi elit, amely nem csak udvarias köszönő viszonyban találkozott például egy színházi bemutatón, hanem aktívan együtt dolgozott.
Később megpróbálkoztunk azzal is, hogy Temesvárról kilépve más városokkal bővítsük a kört, de ezt már nem nézték jó szemmel a hatóságok, többnyire nem is kaptuk meg hozzá az engedélyt. Egyetlen kivétel Székelyudvarhely volt. Így alakult ki egy ilyen homogén csoport, amely egyáltalán nem volt militáns, csak jól éreztük magunkat együtt. Megbíztunk egymásban, és ha időnként előkerült valami tiltott anyag, bizalmas információ, tudtuk, kinek adjuk tovább. Például magyarországi újságok, Köteles Pál válasza a hírhedt Lăncrănjan-könyvre, a kolozsvári Bolyai Egyetem hiteles története és sok más hasonló, ami nem igazán illet az egyre harsányabb dákoromán hisztéria bűvkörébe. A Securitate keményen üldözte az ilyesmit. Engem barátaim bizalmasan arra kértek meg, több éven keresztül, hogy az egyetemre bejutott diákok listáját nézzem át és készítsek kimutatást arról, hogy milyen a kisebbségek, a magyarok számaránya. Nem tudom, hogy ezek az információk hová kerültek, nem is kérdeztem soha, egyszerűen továbbítottam a kérőnek.
5 / 7 
•