Végbúcsúmat tisztességgel fogadjátok
Az öreg Vincellérről azt gondolom, éppen alkalmatos modellnek tűnik, hogy a rézmetsző deákok a magyar paraszt ideális képét kiábrázolják benne. A puszta végtelensége és a szikár ember arcára íródott magánosság, a természeti elemekkel küzdés és a Szaturnusz aspektusú földhöz ragadtság, a melankóliára hajlandóság és a befelé fordulás rigorózussága, ha alaposan szemügyre vennék, olyan metszet készítését tenné lehetővé, mint amilyenről a flamand földet is megjárt Fazekas mesélt Rembrandt portréi kapcsán. Élénk érdeklődéssel hallgattam a németalföldi protestáns festőkről és rézmetszőkről szóló beszámolóit, elegáns és türelmes ismertetőit, esztétikai indíttatású képleírásait, amelyek lelki szemeim elé idézték az érintett művet. Nem kevés örömmel vettem tudomásul, hogy hittestvéreim eltértek a biblikus jelenetek és látomások ábrázolásától, s helyettük nagyon is evilági tematikákat, profán élethelyzeteket, pompás enteriőröket, piaci és vásári zsánereket tettek szemlélődésük tárgyává.
„A művészetnek, minthogy a természetet utánozza, a szépség létrehozása céljából mindenkor a természetest kell keresnie, és amennyire lehetséges, kerülnie kell mindent, ami erőszakolt; ugyanis az életben maga a szépség is visszatetszővé válhatik kényszeredett viselkedés következtében” – olvasta Fazekas a mindkettőnk által kedvelt Winckelmanntól e mondatot, hogy a nagyon is puritán életképekről való vélekedését igazolja. Miközben okos és higgadt okfejtését hallgattam, magam sokat tipródtam azon, hogy miért ily elmaradott a honi piktúra, s a róla szóló diskurzus. Eltekintve a családi portréktól és a katolikus templomokban látható oltárképektől, freskóktól, még az a fajta meghitt és identitást sugárzó közösségábrázolás sem jelent meg a cívisek városában, mint amilyeneket Rembrandt megfogalmazott a posztó- és orvoscéh tagjainak s a köztük lévő viszonyrendszernek a bemutatásával. S noha a rézmetsző deákjaink az utóbbi időkben egyre nagyobb számban fordultak meg a német és flamand városokban, s vázlataik és utánzataik révén elhozták haza a jeles piktorok műveit, mégsem szentelhették magukat efféle képek festésének, mert a munkájukkal és tehetségükkel szemben támasztott igény a könyvekhez készített illusztrációkra és némely taneszközre terjedt ki csupán, illetve újfajta betűk metszésére.
Szomorúan mondták a szívemnek kedves fiúk, Erőss Gábor és Pethe Ferenc, hogy alig változott valamit e tekéntetben a világ Misztótfalusi Kis Miklós, Apáczai Csere János és Szenczi Molnár Albert óta. Hiába fordulnak meg a legjobb műhelyekben, sajátítják el a mesterséget kiváló rétmetszőktől, kísérleteznek a nyomatok újfajta változataival, öntenek szebb és formásabb betűket, mint a német nyomdászok, legfeljebb a Graduálék és Atlaszok nyomásánál használják ki tudásukat. Ha a tehetséges művészember, nyomdász hazajön a virágzó világból, belesüllyed abba az ingoványba, mely lehúzza az itthon levőket vagy visszatérőket, s minden erőfeszítésük haszontalanná válik. Sajnálattal állapították meg, hogy amíg Európa más protestáns városaiban és közösségeiben a polgárok áldoznak a piktúrára, méghozzá nem is keveset, és házuk falait híressé vált mesterek vagy tehetséges fiatalok képeivel díszítik, nálunk még az olyasfajta ábrázolatnak, mint amilyen Kiss Sámuel készített Debrecen látképéről, sincs igazán keletje, ha nyilvánosságot kapnak, akkor is csak a magisztrátus vagy a Kollégium épületében láthatók.
Ki tudja, mért van ez így! Lehet, hogy nem marad elegendő idő a nyugodt és megfontolt műélvezetre, merthogy a kézműveseink és kereskedőink napestig robotolnak, s ha végeztek a műhelyben vagy a boltban, rögtön igyekeznek a kertvárosban álló házuknál lévő gyümölcsösben szöszmötölni? Lehetséges volna, hogy még mindig hat a kálvini tilalom az arcképábrázolatok ellen? Lehetséges, hogy a fösvénység és pénzimádat, esetleg a képmutatás és lelkiismeret-furdalás okán nem hajlandók áldozni a cívisek a saját világukat és életüket bemutatni vágyó rézmetszők munkálkodására? Lehetséges, hogy sokkal elmélyültebben kellene oktatni az esztétikát és szépművészeteket, hogy a jövőben felnövekvő generációkban kialakuljon az igény a honi piktúra és szobrászat támogatására, s ne csak az itáliai, francia és német földről hívott mesterek munkáit csodálják nemeseink és polgáraink?
10 / 14 
•