A fogyasztói társadalom avagy egy esőerdei körséta a trópusokon
Hiszen annyi itt a tennivaló, annyi magot kell még elhinteniük, annyi port kell még mások szemébe hinteniük, anynyi fényt kell még gyűjteniük úgy, hogy közben senki se lássa, hogy tulajdonképpen mit is csinálnak. Egy csöppet sem könnyű feladat a nap vakító fényébe való rejtőzködés, nehogy valaki ujjal mutathasson rájuk: ők az egyenlők között is a legelsők. Esőerdei őrtornyokként messziről figyelnek, madártávlatból igazgatnak úgy, hogy még a madarak se lássák őket, nehogy hírül vigyék az erdő aljának, hogy nemcsak a hal, de az erdő is a fejétől, azaz inkább felülről büdösödik. Hadd higgye mindenki, hogy a rothadás csupán a talajszint előjoga! Mert a koronaszint tetejének és az azon túli megnevezhetetlennek a törekvése: az alattuk ácsingózók homályban tartása és a nyirkosság mindennapi biztosítása. Ez a legkevesebb amit értük tehetnek, de saját létük biztosítására mindenképpen meg is kell tenniük. Hiszen mindenféle szépítgető hímezés-hámozás nélkül tudják, hogy egykoron valamennyien alulról nőttek ki és fel, csak a kellő időben felöltött igazi, hamisíthatatlan jó modor miatt jobb elhallgatni ezt a tényt, különben még minden jött-ment azt hinné, hogy csakúgy megkapaszkodhat a fény illúziójában és máris feléjük nyújtózkodhat. Még csak éppen ez kellene! Ezen a szinten mindent a kifogástalan tapintatba kell becsomagolniuk, nemcsak a maguk közti elegancia-hangulat fenntartásáért, de főképp a lefelé kényszerűen sugárzott jóindulat látszatáért, hogy egyetlen alacsonyabban meghúzódó élőlénynek se jusson eszébe ágálni ellenük vagy végső esetben fellázadni, ha netalántán rájönnének, hogy immár sosem és sehogy sem érhetik utol őket. Hiszen ők a fennálló rend biztosítására, a forradalmak végleges kiiktatására már idejekorán mindenféle óvintézkedést megtettek.
Az ember pedig áll még egy ideig, mintha azon tanakodna, hogyan is mutathatná meg az erdő tetejének, hogy ő is valaki, de aztán csak nekilódul, egyre gyorsabban siet a kirándulók számára készített, levegőbe emelt aprócsipkés fémúton a csoportja után, nehogy tőlük is lemaradjon, mint előbb a kapaszkodás pillanatnyi esélyéről, mert az epifitonokról szóló magyarázatot semmiképpen sem szabad a füle mellett eleresztenie. Abból mindenképpen sok fortélyt tanulhat a túléléshez: mert ott van például a fehér fikusz, a siker és a hálátlanság példamutató fája, amelyet mellesleg ’fojtogatónak’ is neveznek, amelyik nemcsak a túlélésnek, de a felülkerekedésnek is mindenkori megtestesítője és nagymestere, hiszen kezdetben a vendéglátója törzsén szerényen meghúzódva, sajnálatra méltó egyszerű kis élőlényként kezdi, gazdájától még csak táplálékot sem kunyerálva. De amikor növekedése során kellőképpen megerősödik, egyszerre csak gyökereket kezd küldeni a talaj felé, elborítva a most már egyre jobban gyanakodó szállásadójának az altestét is – úgy, hogy közben az erdő felé szegényesen kirojtosodott lepellel álcázza fondorlatos tettét –, és lassú fokozatossággal bekebelezi a vendéglátóját, aki túl későn kap észbe, mert hogyan is tudott volna ekkora hálátlanságot feltételezni a valamikori gyönge kis hajtásról, s immár az esőerdő egyik legmagasabb fájává növi ki magát. Az ember már tisztában van azzal, hogy a fatörzsek csúszós kérge miatt sem kapaszkodhat ki a tetőre, de legalább egy akármilyen jelentéktelen kis epifitonként húzhatná meg magát a fatörzsek odvaiban, hasadékaiban, gübbenőiben, mert a rovarok szállította talajrészecskék vagy a fák kéregmálladékai éppen elegendőek lennének ehhez a látszólag szerény, de igazából nagyon is tekintélyes helyfoglaláshoz. Ahonnan csak felfelé figyelhet az ember, és kedvére leutánozhatja a legfelső emelet lakóinak olykor rikoltozó, olykor trillázó, oly gyakran pedig éppenséggel a gyönyör csúcspontján sikoltozó, mindenképpen figyelemkeltő életét (szegényeknek még magánéletük sem lehet, annyian állják körül őket!), akik után az egész erdő igazodni próbál, mert azok ott, az örök fény birodalmában, csak jobban értenek a szemfényvesztés mesterségéhez. A fa törzsének felszegében, napfényközelben, csodálatos színekben tobzódó orchidea is lehetne, amelyik egy személyben szemkápráztató és szélhámos. Ugyanis azonkívül, hogy a napra lehet nézni, de rá nem, a női nektárgyűjtő rovarok formájára, mintázatára és színére képezte ki belső, immár mézajakká módosult sziromleveleit (olykor még bársonyos szőr is nő rajtuk!), hogy a hím rovarokat gyanútlanul odacsalogassa és az időnkénti beporzását velük biztosítsa.
2 / 4 
•