Ricardo Reis Tahitin
Kiértünk a ligetből,
egy fügefa mellett álltunk meg,
minden eshetőségre készen
befaltunk néhány ízletes fügét,
majd határozottan indultunk tovább,
noha most a sziget mélyen hallgatott,
nem hallottuk rejtelmes utasításait,
csak a csalafinta szél zizegtette a babérleveleket
és reszketett a távolabbi olajfák között,
a szél, amely a cseles Odüsszeusznak is csábos
tanácsokat adott hajdanán,
amikor annyit könyörgött,
támadna már fel,
dagassza már a vitorlákat,
hogy indulhassanak a felszántatlan tengeren,
távoli partok felé, ahol bizonnyal
gyönyörű nimfák várják őket…
Miután törekedett Odüsszeusz, a hős,
miközben otthon várta a hűséges Penelopé?
Mit akart elérni,
ő, akinek úgyszólván minden sikerült,
amit csak eltervezett?
Mi ösztönözte?
Igen, az volt az érzésünk, megállott az idő,
kiestünk az időből
és most a történelemben kóválygunk,
bármikor nimfákkal, héroszokkal,
najádokkal találkozhatunk mi is.
Éreztük az álmok ravasz istenének,
Hüpnosznak is a jelenlétét.
Itt repült a szárnyas bokájú Hermész is,
és valahol távol, a domb túlsó oldalán
bánatosan fújta furulyáját a mezők víg istene,
a kecskelábú Pán,
a szép Szeléné után sóvárogva,
aki hamarosan feltűnik az égen,
miután tengerbe hal a nap.
S erre kószálhat az unatkozó Dionüszosz is,
elvégre az ő romba dőlt templomát keressük,
amely annyira elevenen
állott előttünk ikerálmunkban.
S most hirtelen mint egy délibáb
tűnt fel a dombtetőn,
a lemenő nap fényében
fehér csontokként villództak a ledőlt oszlopok
és váratlanul megint meghallottuk
a sziget rejtelmes hangját.
„Erre! Erre! Ne tétovázzatok!”
S mi egymást átölelve, reszketve léptünk be
a romba dőlt Dionüszosz-szentély belsejébe.
Hátunk mögött utolsót lobbant és elveszett a nap,
egy életfogytiglani pillanatra vérvörösre varázsolva
a tenger zöldesen-haragosan sustorgó vizét,
de Lidia már ezzel sem törődött,
lehet, észre sem vette,
az alvajárók biztonságával indult
a sötét sarok felé,
ahol csakugyan ott derengett az álombeli rés,
valamely befalazott, rejtett kamra bejárata.
S már tudtam, aligha tarthatom vissza,
be fog hatolni oda, bármi történjen is.
Sóhajtottam – künn mélabúsan pengette a szél
a babérfák smaragdzöld leveleit,
éreztük mámorító illatukat is,
s még jól hallhatóan morajlott a tenger,
mintha csak figyelmeztetni akart volna valamire.
De akkor megint megszólalt bennünk a sziget
csalafintán számon kérő hangja,
s már nem volt visszatérés.
A ravasz, gondolkodó sziget
– görög földön vagyunk,
jöhet egy görög hasonlat! –
megtalálta Achilles-sarkunkat, a kíváncsiságot,
s ettől kezdve azt csinált velünk, amit csak akart.
Most épp a romba dőlt Dionüszosz-szentélybe vezetett.
Ő tudta, miért,
s mi szélütötten, tétovázás nélkül,
hallucinatórikus állapotban hagytuk, hadd vezessen,
noha a tenger riadt morajlása figyelmeztetett,
veszélyes útra tévedtünk,
amelynek beláthatatlan következményei lehetnek,
de már nem volt megállás!
Nem volt visszatérés!
Lépegettünk, mint az alvajárók.
Egyszerűen nem cselekedhettünk másképp.
Nem voltunk már urai akaratunknak.
Egy szeszélyes és áttekinthetetlen parancsot követtünk.
Egy élő organizmus,
egy titokzatos sziget utasításait.
3 / 3•