Ulmi tutajjal, magyar kultúrával
Cseresnyés Gyuri barátom alaposan áttanulmányozta az útlevelemet, és a mérnöki szemével felfedezett az egyik lap sarkában egy apró, golyóstollal ejtett pontot. Véleménye szerint ez egy titkos jel volt arra, hogy a határőrséget figyelmeztesse egy következő ellenőrzés esetén.
A második kísérletem az lett volna, hogy hajóval próbálkozom Bécsig jutni. A rakparton a pénztárnál megmutattam az útlevelemet és megkérdeztem, hogy ezzel az okmánnyal, ilyen vízummal mehetek-e. A tiszt azt tanácsolta, várjak addig, amíg ő kijön az ajtó elé, mert akkor a határőrség felenged. De ha nem mutatkozik, hagyjam abba a próbálkozást, így addig sétáltam a rakparton, ameddig a hajó el nem ment, nélkülem.
A csapda kezdett már szorítani, hiszen vissza nem mehettem, illegálisan Magyarországon maradni, minden egzisztencia nélkül, nem sok jóval kecsegtetett. Csak Gyuri barátom biztatott azzal, hogy felkeresünk „valakit”, aki másoknak is segített. Gondolom, ez a személy valahol a felsőbb vezetésben lehetett, és olyan alaposan ellenőrizték a személyemet, hogy még olyan adatokat is meg kellett adnom, hogy mikor, hol, melyik matematikai lap hányadik oldalán publikáltam. Majd azt az üzenetet kaptam, hogy repülővel kell mennem, és várjak telefonközelben egy hívásra.
Azonnal beszéltem az öcsémmel, aki küldött egy Lufthansa-jegyet. Aztán jelentkezett egy ismeretlen hang, hogy a keddi járatra foglaljak helyet. Ferihegyen a vámmal nem volt probléma, de jött az útlevélvizsgálat. Ugyanaz a recept: forgatta, lapozta és megállapította, hogy a román engedély csak egy beutazásra érvényes. Nekem már nem volt veszítenivalóm és megkértem, ne ezzel szórakozzon, hanem az érvényes német vízumra figyeljen. Miért érdekli a magyar hatóságokat, hogy a románok így töltötték ki, amikor a dokumentumnak a legfelső részén az állt, hogy az egész világra érvényes. Látszott rajta, meglepődött az érvelésemtől, majd leültetett egy székre és távozott. Akkor megismertem a saját bőrömön, mi is az a relativitás, amikor a húszpercnyi várakozás egyenlőnek tűnt az örökkévalósággal. Aztán visszajött, megkaptam az útlevelemet és intett. Mellette elhaladva, azóta sem megy ki a fejemből, rám se pillantva, a fogain keresztül szűrve annyit mondott: „Felejtse el, hogy itt járt!” A busz, amelyik a repülőhöz vitt, egy óra múlva érkezett és felszállhattam. Magasan járt már a gép, amikor elő mertem venni az útlevelemet és végiglapoztam. Nem volt benne magyar pecsét. Ekkor értettem meg a figyelmeztetését: „Felejtse el, hogy itt járt!”
Münchenből vonattal utaztam Ulmig, ahol az öcsém összeszedett az állomásról. Adott egy hitelkártyát, közölte, hogy vége a turistaszezonnak, és indulhattam Nürnbergbe regisztráltatni. Hivatalosan tehát ekkor érkeztem meg Németországba, rendeztem a jogi helyzetemet és válhattam állampolgárrá.
Egy hat hónapos intenzív nyelvkurzusra küldött az Arbeitsamt (Munkaügyi Hivatal), de ebből csak négyet végeztem el, abból a meggondolásból, hogy vészesen a negyvenöt felé közeledve egyre nehezebb állást találnom, így inkább erre koncentráltam. Ulmban laktam, a Kuhbergen, az egyetemi negyed diákvárosában, egy kicsi, egyszoba-összkomfortos lakásban. Egyetemi katedrához jutni ilyen messziről és ismeretlenül lehetetlen volt. Néhány udvariasan visszautasított pályázatom után beláttam, hogy az ipar felé kell orientálódnom. Kaptam is két meghívást bemutatkozó beszélgetésre, amiből az egyik eredménye negatív lett, de mire ezt megtudtam, a másiknál már alkalmaztak, ugyanis egy olyan tapasztalt matematikust kerestek, aki hajlandó más, mérnöki dolgokat is megtanulni. Én természetesen hajlandó voltam. Az első év nehéz volt, rengeteget kellett tanulnom, ugyanakkor az volt a szerencsém, hogy a cég akkor kezdte kiépíteni a komputer által vezérelt gyártást, így a céggel együtt nőttem bele az új technológiába, és ily módon már szinte nélkülözhetetlenné váltam, mert valamennyi szerszámgép, amelyiket számítógép vezérel, az én programjaim alapján működik.
Családom viszonylag hamar, 1988-ban utánam jöhetett, december elsején találkozhattunk a bécsi pályaudvaron. Amikor a feleségem átvette az útlevelét, megjegyezték neki, hogy azért kapta meg ilyen hamar, „mert a férje szépen viselkedett”. Elgondolkodtató ennek a közlésnek a háttere, hiszen ezzel nyíltan elismerték, hogy élénken figyelték az itteni tevékenységemet, adok-e interjúkat, nyilatkozom-e a Szabad Európa Rádiónak, egyáltalán beszámolok-e az akkori romániai helyzetről.
1989-ben, még Ceauşescu bukása előtt hazamentünk látogatóba a feleségem rokonaihoz Zilahra. Nekem német útlevelem volt, de Nagyváradon leszállítottak a vonatról. Egy tiszt és egy fegyveres katona kísért az őrszobára. Szegény kislányom sírva fakadt az ijedtségtől, senki se tudta, hogy mi lesz, én ott maradtam, ők pedig továbbmentek. Reggelig tartottak fogva, majd az akkor érkező nemzetközivel visszazsuppoltak Magyarországra. Egy hétig Pesten maradtam és a megbeszélt időben vártam rájuk az állomáson. De nem érkeztek meg! Órákig rohangáltam összevissza, próbáltam érdeklődni, éveket öregedve az aggodalomtól, mert Margitnak és Csillának akkor még közös román útlevele volt, amivel bármikor visszaélhettek az elvtársak. Szerencsére csak annyi történt, hogy másik vonattal érkeztek, s ők is ugyanilyen izgalommal kutattak utánam, amíg egy közös barátunktól megtudták a szállásom címét.
Azóta nincsenek ilyenfajta izgalmak az életünkben. Margit is beleszokott a németországi létbe, és a nyelv elsajátítása után hamar talált munkahelyet. Laboratóriumban dolgozik, csak most nem festékekkel kísérletezik, hanem elektronikus fürdőkkel foglalkozik.
Csilla lányom kétszer végezte el az ötödik osztályt, utána végig jól tanult, érettségizett, a Heidelbergi Egyetem politológia szakának hallgatója.
Sikerült gyökeret eresztenünk, aktívan részt veszek a németországi magyar szervezetek munkájában, a barátaim is mind magyarok. Köszönöm, jól vagyok.
Kétszáz évvel ezelőtt a családom egyik ága Ulmból indult el ágrólszakadt svábként a Bánát irányába, én pedig ugyanide érkeztem vissza, magyarnak.
7 / 7•