Végbúcsúmat tisztességgel fogadjátok
A Bányai fiú kopott deák-öltözetében valamiféle szánalmasan bicegő hollóra vagy éhenkórász lelkipásztorra emlékeztette a nagyvilági hallgatóságot, becsmérlően néztek végig rajta, egy-ketten még a tenyerükbe is mosolyogtak, s a ruházata alapján szemernyi esélyt sem adtak neki a nyalka temesvári muzsikussal szemben. Ám amint elkezdte a pálcika ujjait tornáztatni a billentyűkön, szempilláját lehunyva jobbra-balra dőlt a széken, mint aki a kedvező szél szárnyán libben tova, oly szélesre tárult ki, és színesre változott az a világ, melyet Mozart-játékával megidézett, hogy a papagáj-öltözetű, csókos-szájú németre alig is figyeltek a fürdővendégek. Pedig közülük jó néhánynak megadatott a kegy valódi talentumokat is hallani egy-egy katedrálisban, operaházban vagy kastélyban, úgyhogy képesek voltak helyesen ítélkezni a muzsikus képességeiről; mások egyszerűen követték a náluk érzékenyebbnek és értőbbnek tűnők véleményét, vagy éppenséggel hevesen ellenezték a sebtében fogalmazott véleményt, és a sajátjukat hangoztatták, csakhogy rájuk is figyeljenek.
Arról viszont kevesen szerezhettek tudomást, hogy a kimerítő párbaj után szegény fiút hidegvizes kúrával, erős nyugtatókkal kellett lecsillapítani, nehogy eszméletét veszítse a zaklatottságtól, az idegfeszültségtől. A nagyvárosok specialistái mellett is segédkezett Sándorffy doktor és én, kettesben őriztük barátunk álmát egy csöndes és befüggönyözött szobában; szótlanul merengtünk az Isten alkotta lény esendőségén, a szellemében kitelesedni képes, ám iszonyatos mélységekbe aláhulló ember végzetén, mely elmémbe idézte a Rhédey báróné sírjánál elmondott filozofikus elmefuttatásaimat. A Bányai fiú arcvonásaiban, melyek egyszerre tükrözték egy halotti maszk merevségét és egy átszellemült ember éteriségét, mint aki fölülemelkedik az emberi lételen, megláttam a halálom utáni orphikus szelídségűvé simult álarcomat. Mily jó volt tudni, hogy nyomát sem leltem e síron túli arcképen a milliónyi kínnak és a köhögés okozta fájdalomnak, a vértől támadt iszonyatnak és a vereségem miatt érzett keserűségnek!
Gyakorta ösztökélt (talán, hogy lelket és életvágyat öntsön belém), habozás nélkül fogadjam el invitálását, s menjek vele a dél-erdélyi és a szerb területeken, Zsimbolya, Kis- és Nagybecskerek környékén élő cigányok táborába, a törökök megszállta területeken élő dervisek közösségébe zenét tanulni. Hosszan elnyúló készülődése idején csak irigykedni tudtam fiatalos lendületére, céltudatos készülődésére, s arra, hogy neki megadatik olyasfajta ősi és népi zenét megösmerni, ami nekem már csak vágyálom marad csupán, de hittem benne, hogy akadnak próbálkozásaimnak követői a poéták vagy muzsikások között.
14 / 14•