Végbúcsúmat tisztességgel fogadjátok
Szántam e kedves rézmetsző fiúkat, s egyben azt reméltem, hogy nagyot fordul a világ velük és körülöttük, s nem kell ugyanazt a félig koldus, félig lakáj sorsot megélniük, mint amilyet kellett nekem, s mégsem vittem annyira, mint hittem, óhajtottam, szerettem volna. Csodáltam azokat az illusztrációkat, melyeket a természettudományi könyvekhez készítettek; állatrajzaik és növénymetszeteik arról a részletes, pontos, megbízhatóan figyelmes és alapos vizsgálódásról árulkodtak, aminek magam is híve voltam. Az antikvitás remekműveit, illetve a nemesi kastélyaink falait díszítő antik mythológiai tárgyú falfestmények: Kalypszo fogadja a hajótörött Telemakhoszt és Mentort, vagy a Kalypszo lakomája színpompás jeleneteit utánzó metszeteik megidézték a régvolt világot, és az alkotóik megmutatták sajátságos talentumukat, melynek révén az eredetivel egyenrangú, míves, szépségvágyról és bölcsességről, mértani pontosságról és alaposságról számot adó utánzatokat hoztak létre. Csodáltam erőfeszítésüket, s láttam tőlük olyan vázlatokat, melyeket a szántó-vető parasztról, az alföldi tájról, a szőlőműves és szüretelő gazdáról, a pompás tartású és járású lovakról, gömbölyű arcú kisdedről készítettek, jobbára a maguk szórakoztatására. E próbálkozások azt a benyomást keltették bennem, hogy rézmetsző barátaim nem elveszett emberek.
Az viszont módfelett kellemetlen volt számomra, hogy még e rézmetsző deákoknál is szegényebb lévén, kölcsönkérni kényszerültem tőlük, s időben nem adhatom meg nekik tartozásomat, emiatt Gábornál kellett esedeznem kölcsönért.
„Barátom! Én a metszőknek 30 Rfig levék adóssává: nékem ma indúlnom kellett, magad itthon nem voltál, a Senior hírtelen úgy tevé le értem a közönséges kasszából, hogy jövő keddre néki visszatérítem. Kérlek, Édes barátom, tedd le tehát helyettem a Seniornak; jön nekem vásárig vagy vásárra annyi pénzem az exemplárjaim árából, hogy téged kielégíthetlek. Most is, amiket a supplicánsok béhoztak, a patika nyelte el. Már az orvoslásom 50 f. felé jár. Most is azért megyek Derecskére, hogy mivel sem otthonn a magunk házánál, sem másutt a városban kúrámhoz szükséges kommoditással nem lehetek: ott egy szobát, és szolgálatomra egy fiút és öreg asszonyt fogadván, a doktor intése szerént fogyatkozás nélkül vitethessem az orvoslás rendjét. A metszők szívessége eránt pedig háládatlan lettem volna, ha illy szorgos útjokra illy kevés pénzek mellett én is hátramaradást szerzettem volna nékiek…”
Tudom, a barátságnak is megvannak a határai; bár az én patvarista barátom sohasem vetné a szememre, hogy nagyvonalú támogatásának köszönhetem megmaradásom és becsületem megőrzését, melyet egyszer már megpróbáltak kétségbe vonni, amikor azon bizonyos kecskeméti forintok meglovasításával vádoltak, sohasem hárítaná el kérésemet arra hivatkozva, hogy neki magának is leégett a háza, s bizonyos időnek kell eltelnie, hogy rendbe szedje jószágát. Szégyen, gyalázat, iszonyat, hogy nekem újra és újra meg kell alázkodnom a barátom előtt, s újabb és újabb kéréseket kell megfogalmaznom, s megint csak egy ígérvényt tennem, hogy elnyerjem támogatását. De ennél már csak az volt nagyobb gyalázat, hogy majdnem veszélybe sodortam a metsződeákok peregrinációját, mivel sehogyan sem tudtam volna törleszteni velük szemben felhalmozott adósságaimat, ha Gábor nem segít ki a pácból. A helyzettel és anyámmal szembeni dühömet levezetendő írtam nekik e levelet:
„Magatok is tudjátok, édes jó barátaim, hogy én a hálálkodás felől igen csekély ítélettel vagyok. Tudom én a hálálkodás ismeretes szavait, régen feszes formába öntött szentenciát gyakorlom is, de csak ott, ahonnan való megválásom nagyon historice esik. Én, ha számkivetésbe küldődném, talám az anyámtól búcsúznám legkevesebb szókkal, sőt éppen némán. Ez a – nem annyira principiumom, mint érzésem módja okozta, hogy tőletek olly stoice láttattam megválni. De amire csakugyan azért is kellett még erőlködnöm, hogy egyébiránt is nagyon elgyengült természetemnek legkisebb rést is ne nyissak, nehogy kirohanjon és kevés erejét is haszontalanúl elvesztegesse.
Most már reggeli hét órakor űlvén íróasztalomhoz, talán higgadt magánosságomban efféléktől nem tarthatok. De még így is csak kímélem az erős kifejezésektől és hosszas előadásoktól magamat. Mert én egyedűl is rá tudok a búsúlásra fanyalodni, kivált most is a szomorú képektől nagyon nehezen válok meg.
11 / 14 
•