Illatok fekete-fehérben
Mint ahogy az a szintén nem túl távoli jövőben játszódó francia–angol–luxemburgi animációs film, a Reneszánsz is, amelynek egyes beállításait a minél élethűbb mozgás visszaadása érdekében szintén filmre vették. A fekete-fehér alkotás szó szerint és radikálisan fekete-fehér: csak éjfekete és vakító fehér látható a vásznon, alig van átmenet.
S bár sok tekintetben hasonlít a Sin Cityre, mégsem összevethető vele: egyrészt nem használ a fekete-fehér alaptónust mintegy kiemelő, domináns színeket, másrészt – s ez az egyetlen hibája – cselekménye jóval sekélyesebb az amerikai képregény-mozinál. Ha hagyományos filmként vetítenék, akkor egy klasszikus, bevált fordulatokkal operáló krimiként könyvelnénk el, könnyed, ásítós végkifejlettel. A rajzok viszont átírják az egész alkotást: a film noir legszebb hagyományait továbbgondoló forma költőisége feledteti az alaptörténet megannyi együgyűségét. Komor világ bontakozik ki a szemünk előtt, a sötét árnyakkal terhes Párizs és a 21. század pompás fekete színekben játszó, ellentmondásos vívmányai. S mindez ismert színészek hangján (Daniel Craig, Jonathan Pryce stb.). Kihagyhatatlan, bizsergető élmény már csak azért is, mert Christian Volckman rendező azt az elcsépelt igazságot veszi elő, mely mindig is előrevitte a művészeteket: a legósdibb tartalom is üdítő lehet némi formai leleménnyel. Igazi műremek persze akkor jön létre, ha a formai újdonsághoz tartalmi újítás is párosul.
Csakhogy – s ezt Székely János vallja be a legőszintébben A másik torony című esszéregényben – az irodalom s minden más művészet eredendő témaszegénységben szenved, vagyis ugyanazt a pár alaptémát variálja a maga kis, forradalmi újításaival. (Némi csalafinta sarkítással, aki egyetlen szerelmes filmet látott, az minden szerelmes filmet látott már.) Egy és csakis egy menekvés lehet ebből a sivatagból, s ez a forma, a hangnem, az egyéniség. A Reneszánsz, úgy tűnik, megtanulta a leckét.
S bár most, amikor ezeket a sorokat írom, még nem dőlt el az idei Oscarok sorsa, azt már szinte biztosra lehet venni, hogy Helen Mirren nem ússza meg az idei évet szobor nélkül. Az angol–francia– olasz koprodukcióban készült A királynő (The Queen) ugyanis briliáns film, briliáns alakítással. Azt a hét napot meséli el, amikor Diana tragikus halála után majdhogynem tartós válságba sodródott a monarchia. Érdekes mérkőzés ez: az egyik oldalon egy valódi teljesítmény nélküli, csupán a média szenzációéhsége nyomán kinevelt „sztár”, „közéleti személyiség”, a század Hamupipőkéje, a másikon pedig az évszázados hagyományokba belemerevedett, ám még mindig értékeket képviselő felső osztály, a konzervativizmus maga.
Mi sülhet ki egy ilyen összecsapásból? Egy, a nyilvánossághoz hisztérikus ragaszkodó, azt a végletekig kihasználó „árva lány”, aki egy olyan korban lett koronázatlan hőssé, amikor a Queen jobbára már nem a királynőt, hanem egy – amúgy különben kiváló – rockzenekart jelent. (Blair szerint Diana egyenesen a nép hercegnője – mennyire hamis, populista, ám mégis zseniális, mert minden körülmények között nyerő megfogalmazás. A politikuskáté legjobb tanácsa lehet ez: ha már semmi sem menthet meg szorult helyzetedből, akkor azonnal hivatkozz a mindig láthatatlan, de mindig kéznél lévő népre.) Talán Mirren játéka tehet róla, de pár perc múlva már jobban rokonszenvezünk az érzelmeit magába fojtó, a monarchia mázsás terheit magán viselő királynéval, mint a mesebeli, szépséges renitenssel. Jómagam, aki egyetlen könnycseppet sem tudtam elmorzsolni Diana halála kapcsán, most is a másik oldalnak szurkolok. Még ha avítt, ósdi, még ha réges-rég fazonigazításra szorulna, de hát épp ettől szép az egész monarchia, ettől a gyönyörű, vállfamerev változatlanságtól. Hát nem ezt csodáljuk a bebalzsamozott múmiákban? Az idővel való önfeláldozó feleselést?
Diana szép volt, de a szépség nem elég. Jó volt, de a jóság, még ha kimondottan fotogén, akkor sem ér semmit. A tartalom ugyanis nem elspórolható. A kimódolt póz mögött mindig állnia kellene valakinek. Aki jóváhagyja, megszelídíti a ripacskodást. Diana ezt nem tudta. Olyan könnyen lebegett át a század fölött, akár egy meseszép tollu. Talán ez volt az egyetlen és igazi tragédiája. A többi olcsó hacacáré.
3 / 3•