Ulmi tutajjal, magyar kultúrával
Az ilyen anyagok, információk megismerése óvatosságot igényelt, ha én ilyet kaptam, többnyire az állomás poggyászmegőrzőjébe adtam. Itt senki se kutatta, és vigyáztak rá. Amikor pedig Aradra utaztam előadást tartani, a vonaton oda és vissza nyugodtan elolvashattam, aztán továbbadtam.
A hetvenes évek második felétől Románia egyre gyorsabb iramban szigetelődött el a világtól, az életszínvonal egy zuhanó bányászlifthez kezdett hasonlítani, de ez a tendencia mindig csak utolsóként csapott Temesváron is hullámokat. Az ország legnyugatibb városaként itt mindig nagy volt az idegenforgalom, lehetett fogni a magyar rádiót, televíziót és a jugoszláv tévé újvidéki adását, tehát nem voltunk annyira elszigetelve, mint a Regát vagy a Székelyföld.
A feleségem kutatómérnökként dolgozott egy laboratóriumban, ahol festékeket állítottak elő, én pedig az egyetemi munkámmal elégedett voltam. Romániai viszonylatban rendezettek voltak a körülményeink, a saját lakásunkat 87-ig kifizettük, egy-egy tengerparti vagy sinaiai üdülést is megengedhettünk magunknak. Szakmai csalódások azért értek, például amikor az olasz kollégák meghívtak egy konferenciára, s fizették volna az utat, szállást, ellátást és mindent, a rektor egyszerűen kinevetett, hogy mit képzelek én erről az egyetemről, hogy utazási irodának akarom használni… Másokat persze engedtek, de ezeknek a neve többnyire ,,-escu”-ra végződött. Legelőször 1982-ben sikerült „külföldre” jutnom, Várnába, a balkáni matematikusok konferenciájára. Akkor már egy bizonyos szűk matematikai ágazatban értem el eredményeket, és publikáltam is külföldi szaklapokban.
1984-ben egy hátizsákos erdélyi túrán voltam az egyik barátommal, Cseresnyés Gyurival. Éppen Szárhegyre érkeztünk, ahol Zöld Laji volt a művésztelep igazgatója, amikor utolért a lesújtó távirat, hogy édesanyám váratlanul meghalt. Indulásunk után került a kórházba, egy banális veseműtét miatt, de akkor már olyan volt Romániában az orvosi ellátás, hogy azt minősíteni se lehet, és amikor utánajártam, kiderült, hogy a gyógyszerhiánnyal párosult gondatlanság okozta a halálát. Ez nagyon megrendített és erősítette bennem azt az elhatározást, hogy innen el kell menni, nem csak magunk, hanem a már iskoláskorú Csilla lányom jövője miatt is.
1985-ben öcsém a felesége révén Izraelbe távozott, ahonnan három hónap múlva áttelepültek Nyugat-Németországba. Sikerült elismertetnie a német származását, ami azt jelentette, hogy azonnal megkapta az állampolgárságot.
1987-ben volt egy konferenciára szóló meghívásom, de az útlevelet csak jó fél évvel később kaptam meg, amikor már vége volt a rendezvénynek. Ettől függetlenül átmentem Magyarországra, immár azzal az eltökélt szándékkal, hogy megpróbálok továbbjutni. Németországban az öcsém már minden formaságot elintézett a befogadásomra, a családegyesítési törvény alapján. Első utam a német nagykövetségre vezetett, ahol a román útlevélbe szépen beragasztották a német vízumot és megmondták: ezzel az útlevéllel visszafelé már nem lehet menni, a többi az én dolgom, ennél többet nem tudnak segíteni.
Pénzem volt, öcsém erről is gondoskodott, vásároltam egy oda-vissza szóló vonatjegyet Bécsig. Gondoltam, biztos, ami biztos, így kevésbé feltűnő, és felültem a vonatra. Győrnél jött az útlevél-ellenőrzés. Lapozgatták előre, hátra, forgatták jobbra-balra, mintha még soha nem láttak volna román útlevelet, és a végén közölték, hogy miután a román ablakban csak egyszeri magyarországi belépés szerepel, nem mehetek tovább. A német vízum nem érdekelte őket, leszállítottak a vonatról. Bevittek az őrszobára, és odaállítottak egy kiskatonát az ajtó elé. Aztán jött a váltás és egy igen szimpatikus arcú ezredes úgy üdvözölt, mintha már régóta ismerne, „á, maga van itt?” Mondtam, sajnos igen, mert nem akartak kiengedni, és rögtön meg is kérdeztem, mi lesz velem ezután. Kedélyesen legyintett, hogy semmi, tegnap még húsz romániai szorongott ebben a szobában, most csak maga van itt egyedül. Amikor a bécsi gyors megérkezett, felszállítottak egy külön fülkébe. Akkor jöttem rá, azért tartottak vissza, mert erre kellett várnom. Pesten kezembe nyomták az útlevelemet, „viszontlátásra”, és mehettem.
6 / 7 
•