Végbúcsúmat tisztességgel fogadjátok
Széltében-hosszában bejárta a Kárpát-medencét, Pozsonyon át Kassáig, Váradtól Temesvárig, Becskerektől Zomborig, Kalocsától Kecskemétig, Fehérvártól Esztergomig meglátogatta az egykori hiteles helyeket, kollégiumokat, papi szemináriumokat, némely kolostort és főúri kastélyt, mit sem törődött a felekezeti és politikai vitákkal, ellentétekkel, igyekezett a kántoroktól, orgonistáktól, külföldi kompozítoroktól és korrepetítoroktól eltanulni a vokális és instrumentális zenélés csínját-bínját. A bécsi Operaház zenészei közül néhánnyal megösmerkedett egy koncerten, melyet a keszthelyi Festetich-kastélyban rendeztek, s tőlük hallott Beethovenről és Haydnról, miként a Mozart-féle Requiem salzburgi előadásának pompás sikeréről. Zarándoklása alatt szívesen beállt egy-egy hangszerkészítő- és -javító mester műhelyébe is dolgozni. A jobbára apáról fiúra szálló mesterség jeles képviselőitől megtanulta miféle ritka fákból dolgoznak, a más-más országban kiválasztott fa hány esztendőnyi szárítása után készíthető el egy-egy drága darab. Átszellemülten mesélt arról, hogy a csembalók hangtestének vékony oldalfalához, messzi vidékről hozattak ciprust, ha esetleg vagyonosabb volt a vevő, hosszadalmas utánjárás révén cédrust; a nálunk oly gyakori Schmahl-féle hárfaformájú asztalzongora külső tokjának elkészítéséhez előszeretettel használták a magyar árokparti kőrist vagy hegyi fenyőt. Töviről hegyire elmagyarázta nekem, milyen elven működik az egy- vagy kétmanuálos csembaló, a háromregiszteres orgona, a Cristofori-féle kalapácszongora, mely a kastélyszálák ékköve, hiszen finom, halk hangja lírai hangulatot áraszt; s nem titkolta miféle fortélyai vannak a fagott és más fafúvós, illetve a népi lantok és vonós hangszerek készítésének.
Bécsben csakhamar állandó munkával és bőséges fizetséggel is kecsegtették; Pozsonyban az egyik mester még a lányát is szívesen nőül adta volna az aranykezű legénynek és kiváló muzsikusnak, de nem lehetett eltántorítani, idős édesanyja miatt hazahúzta a szíve. Nem az a fajta volt, aki a cívisvárosban megtelepedve bánkódott volna a nagyvilági, pompás, csillogó-villogó életforma után; nem hajszolta a sikert és hírnevet, éppolyan körömrágó, elmélázó, magában dallamokat próbálgató, a zárt templomban Isten és saját örömére orgonáló deák maradt, mint amilyen volt elindulása előtt, pedig neves muzsikusok magasztalták játéktudását, hívták magukkal zenélni egy-egy főúri kastélyba. Egy bizalmas beszélgetésünk alkalmával mesélte el, hogy kisgyermekkorában beverte fejét a befagyott Tócó-patak jegébe, s azóta ha erős stressz éri, epilepsziás rohamai támadnak, ezért nem akar senkit sem terhelni betegségével. Egyesek talán mogorvának vagy modortalannak, mások megközelíthetetlennek vagy ügyefogyottnak tartották az első látásra, de tanúsíthatom, hogy egyszerűen csak félénk természet volt, aki egyedül a muzsikálás idején oldódott föl, ilyenkor fesztelenül viselkedett, mint aki teljesen megfeledkezett magáról. Alig néhány esztendőnyi korkülönbség lehetett közöttünk, mégis apjaként vagy legalábbis idősebb bátyjaként tisztelt; amint zenélni kezdtünk, a függőség többé nem a kor vagy a nemes gondolatok alapján jött létre, hanem a partitúra vagy az előadás megkövetelte haladás, párhuzamba állítás és dallamvetélkedés okán, ami egy újfajta viszonyt és élményt eredményezett. Jobban kinyílt, ha kettesben voltunk, esetleg egynehány barátunknak iparkodtunk örömet szerezni, mintha akárcsak az istentiszteleten kellett szolgálnia, pedig ellentétben velem, szeretett az Úrral együtt lenni a hangképzés és szférák közötti virtuális hídverés idején.
A váradi fürdőben összehozta a sors egy Temesvárra való, német származású csembalóművésszel, aki hiú és piperkőc jellem benyomását keltette bennem rögtön (a rossz nyelvek természetellenes vonzalmáról is szóltak, amit ondolált szőke haja, színes és feltűnően megkötött sálai, kifinomult mozdulatai, modoros beszédmódja hihetővé tett). S hogy öntelt és kevély is volt, mi sem bizonyította jobban, minthogy azonnal hajlott egy improvizációs versenyre a Bányai fiúval, hogy kielégítse a nem is csekély összegben fogadásokat kötők nyerészkedési- és saját becsvágyát is. A fürdő parkjában álló pavilonban mérték össze virtuóz tudásukat a nagy nyilvánosság előtt. Az oldalt nyitott pavilon körül elhelyezett vasszékeken ültek körben az érdeklődők: napernyős asszonyok lányaikkal és a német társalkodó nőjükkel; karjukban ölebet szorongató dívák és jól értesültségüket fitogtató kékharisnyák a flegmán szivarozgató, politikai intrikákat szövő lovagjaikkal; a legújabb bécsi és londoni divatot utánzó, sétapálcás nemesifjak egy karéjban a francia bon mot-kat magukból kényeskedve kipréselő társaikkal; nyalka katonatisztek kikapós dámákkal, akik akár Haller úr pesti „szalonjából” is érkezhettek.
13 / 14 
•