Csak semmi malőr - Vígjáték egy felvonásban
Újságírónő: Jó napot. Újságíró vagyok. (Érdeklődve tekint a földön térdeplő öregekre és rájuk mutat.) Valamit megzavartam? (A doktornő a szívéhez kap, nem tudja, mennyit láthatott, hallhatott a váratlanul felbukkanó riporternő, ezért megpróbálja menteni a helyzetet.)
Doktornő: (nyekeregve) Á, dehogyis zavart meg! (Kétszer is félrerántja a nyakát.) Tudja, mi ezt a jelenetet már napok óta próbáljuk. Készülünk egy drámával az öregek napjára, ami egybeesik az otthon fennállásának tizedik évfordulójával. (Mindenki ugyanúgy áll, a rémülettől földbe gyökerezve. Gálfiék a földön térdepelnek és ijedten néznek fel. Az újságírónő előkapja a fényképezőgépét, és rájuk villantja a vakut.)
Újságírónő: (gúnyosan) Nagyszerű, akkor a katarzis pillanatát máris sikerült megörökítenem. Gratulálok. Bevallom, hogy ilyen élethűen előadott drámát még profi színészektől sem láttam. (Gyanakvóan végigméri a társaságot.)
Doktornő: (Felsegíti Gálfiékat a földről.) Álljanak csak fel, kedveskéim. Mára befejeztük a próbát. Foglaljanak helyet, mindjárt hozok egy kis üdítőt. Megérdemlik. Engedjék meg, hogy bemutassam maguknak… (Az újságírónő felé fordul kérdőn.)
Újságírónő: Kelemen Klára vagyok, a Szóbeszédtől. Riporter.
Doktornő: Örvendünk. Igaz, hogy csak a hét végére vártuk, de így is jó. (fejrángatás)
Újságírónő: És megmondanák a műnek a címét?
Doktornő: Hááát… nem is tudom, elárulhatom-e… (Zavartan körülnéz, segítséget várva.)
Pupi: A darab címe: Csak semmi malőr! És ha nem tart túl nagyképűnek, akkor elárulom, hogy én írtam. Ez tulajdonképpen egy tragikomédia, és valahol egy erdélyi kisváros szeretetotthonában játszódik, tíz évvel a romániai rendszerváltás után. A mű az otthon közösségének életét mutatja be, néhány szereplőn keresztül, akiknek jelenét a tragikus múltjuk beárnyékolja, de összefognak, és közös erővel megpróbálnak egy derűsebb világot teremteni itt maguknak.
Doktornő: Igen. Így van. És bevallom, nagyon meglepett a Pupi tehetsége, de különösen az a lelkesedés, amivel az öregek fogadták a darabot. És… és ez változatosságot hozott eddigi egyhangú életükbe. Valósággal megittasodtak.
Gálfi tata: (Odalép az újságírónőhöz.) Így van. Valósággal meg vagyok ittasodva, sőt, be vagyok rúgva… hukk. Persze csak a szerepemben, he-he-he. Tudja, én egy olyan örökmozgó vén ezermestert alakítok, aki még a saját koporsóját is elkészíti, hogy abban temessék el, sőt ki is próbálja, elég kényelmes-e. Persze ez a felesége szerint rossz előjel, ami be is igazolódik, mert az öreget a hivatalos szervek tévedésből halottnak nyilvánítják és törlik a nyugdíjasok listájáról. Így szegény fél évig nem kapja meg a pénzét, aminek ugye az otthon igazgatója sem örül, hiszen ennek az összegnek a nyolcvan százalékát az elhunyt élelmezésére kéne fordítani. Az öreg ezek után felutazik Bukarestbe, a Munkaügyi Minisztériumba, ahol dühösen az asztalra csap és azt ordítja: Hogy a kutya úristen szakajtsa magukra az eget, a hétszentségit! Én igenis élek, itt vagyok és addig el nem megyek, míg vissza nem írnak az élők sorába, a nyugdíjasok listájára, és ki nem fizetik nekem fél évre visszamenőleg a nyugdíjamat! Na, aszongya erre a miniszter: Hát, tata, én még olyan halottat nem láttam, aki a személyi igazolványát lengeti az orrom előtt és csapkodja az asztalomat. Úgyhogy elhiszem, hogy maga él. És akkor az öreg visszatér az otthonba, ahol már várják a kiscsirkék, a veteményes- és virágoskert, az asztalosműhely és az otthonbeli rigolyás öregek, no meg persze az ő hitvese, akivel már nagyon sok viszontagságon mentek át, és amit egy ügy kapcsán kirobbanóan elevenítenek fel, mintegy katarzisként, ahogy kiskegyed is mondotta…
Újságírónő: Nahát, el vagyok ragadtatva! Igazán nem gondoltam, hogy ilyen nagyszerű élményben lesz részem.
Doktornő: Jöjjön, hölgyem, az ebédlőbe, faljon valamit, igyék egy kis frissítőt vagy kávét, én addig elkészítem magának éjszakára a vendégszobát, hiszen úgy értesültem, hogy néhány napot a körünkben szándékozik tölteni.
Újságírónő: Köszönöm. Tudja, traktorral jöttem vagy tíz kilométert, és igencsak lerázta bennem a reggelit. (Követi a doktornőt az ebédlőbe, az ajtóból visszafordul, hamiskásan Gálfi tatára kacsint, integet neki, majd eltűnik az ajtó mögött.)
Gálfi tata: (Pupihoz lép és megszorítja a kezét.) Köszönöm, Pupikám, köszönöm. Sosem felejtem el, amit értem tett.
Pupi: Nemcsak magáért tettem, hanem mindannyiunkért. Csak nem engedhetem meg, hogy csorba essék az otthon hírnevén pár idegileg terhelt ember miatt, akik csak őrlődnek a mindennapok egyhangúságában, reumától, vérnyomástól és más nyavalyáktól gyötörve, akiknek nincsenek céljaik, akik már egymástól sem kapnak szeretetet, és ettől még jobban bediliznek. Éppen ezért elhatároztam, hogy változtatnunk kell az eddigi szokásokon. Én tényleg írok egy színdarabot. Még ma éjjel hozzáfogok, és esküszöm, hogy el fogjuk játszani. Bebizonyítjuk, hogy még használhatóak vagyunk. Aztán megjutalmazzuk magunkat egy-egy kirándulással, hétvégi szalonnasütéssel itt, a kertben, megünnepeljük majd egymás születés- és névnapját. (Aláfestő hangulatzene a párbeszéd végéig.)
Gálfi tata: És néhány nagyfröccsöt is felhajtunk az én feltámadásom alkalmából, persze, ha sikerül elintéznem…
10 / 15 
•