Korlátok és korlátozások. A prostitúció fogalmának telítődő kiüresedéséről
Számomra a legizgalmasabb kérdést tulajdonképpen az jelenti, hogy milyen elképzelések mentén alakítják a prostituált kategóriáját. A hitleri Németországban eleinte koncentrációs táborokba zavarták a prostituáltakat vagy halálra ítélték őket, mint a férfiasság, a katonai erő fő veszélyeztetőit, a Harmadik Birodalom virágzása idején azonban Hitler maga hozott létre katonai bordélyokat, Wehrmachtsbordelle-ket, ahol nőknek ingyen kellett szolgálniuk a Führer katonáit. Hasonló intézkedéseket találunk más országokban is, ahol nemcsak megteremtik a prostituáltak csoportját, hanem át is rendezik, időnként feloszlatják és más-más törvényekkel látják el azokat.
Hasonlóképpen aknázta ki a prostitúciókérdést Romániában is a két világháború közötti frissen alakuló hatalmi rendszer. Ha megnézzük a húszas évek prostitúciós intézményeit, azt láthatjuk, hogy Kolozsváron is, akárcsak máshol, a hatalom helyet adott különféle alcsoportok, ha úgy tetszik, prostitúciós formációk számára, mindezt úgy, hogy folyamatosan figyelemmel kísérték, törvényeket alkottak ezek köré, leszabályozták a nők mozgástereit, büntettek és gyógyítottak, klasszifikáltak és átcsoportosítottak, egyszóval kézben tartották az egész rendszert. A korabeli prostituált-klasszifikáció így nézett ki: a nők nagy része bordélyházakban élt, de ezeken kívül a város több szabad nyilvántartott prostituáltnak is otthont adott, akik elsősorban rendez-vous házakban, magánszállásokon, mulatóhelyeken, szállodákban és fürdőkben keresték a kapcsolatokat. A prostituáltak harmadik nagyobb csoportja, az utcai, rendszerint nem nyilvántartott prostituáltak pedig többnyire a szakmában lesüllyedt, kiöregedett, esetenként beteg vagy kiskoruk miatt hivatalosan nem regisztrálható nők voltak.
Érdekes megfigyelnünk azt is, miként történik az ellenőrzés egyre erőteljesebb bevezetése. A prostituáltak csoportját először meg kellett alkotni, ez egy hosszas és bonyolult folyamat volt, a mindenki számára kötelezővé tett regisztráció, orvosi vizit és más kötelezettségek pedig egyneműsíteni kívánták a különbözőségeket. Az 1930-as évek elején hozott törvények révén viszont egy csapásra mindannyiukat utcanővé tették. Ezáltal a prostituáltak szolgáltatásainak igénybevételével járó megítélés értékét is módosították, mivel céljuk az volt, hogy teljesen marginalizálják az effajta tevékenységből élő nőket, és magát a tevékenységet a társadalmi értékek legaljára helyezzék. Ugyanehhez a lefokozáshoz járult hozzá a prostituált betegséggel való összekapcsolása a szövegekben, illetve a prostitúciót űzők deviánssá minősítése, elkülönítése.
Jelen esetben az a fő kérdés, hogy miért rendelődnek ugyanazok az értékek egy időben folyamatosan változó kategóriához. Hiszen tudjuk, hogy egyrészt az egyes kategóriákhoz társított értékeket ugyanolyan társadalmi változóknak kell tekintenünk, mint magát a jelenséget, amelyet eltérő politikai és hatalmi erők konstruálnak és irányítanak, másrészt az ezeknek megfelelő ideológiák táptalajából nőnek ki nemcsak a törvények és rendszabályok, hanem a közvélemény és az előítéletek is. A testek valamilyen szintű áruba bocsátását, akárcsak minden más szexuális cselekedetet, diskurzív gyakorlatok jelölik, a szexus tehát, Butler4 megfogalmazását idézve, nem csupán normaként funkcionál, hanem egy produktív hatalom része, amely önmaga hozza létre az általa szabályozott testeket. Továbblépve ezen a megközelítési szinten, azt látjuk, hogy bár ellenőrző hatalmak és ellenőrzési formák változnak, marad a prostituált kifejezés, amely már önmagában hordozza az osztály, a faj kategóriáit, az erkölcstelenség, a bűnözés, a betegség attribútumait és az orvosi, rendőri beavatkozás szükségességét. Ugyanolyan megmerevedett fogalom, akárcsak más, a nőiséghez tartozó fogalmak, például az anyaság, amely hasonlóképpen magával hozza az előre megteremtett „feltételeket, amelyek között az anyaság megfelelően gyakorolható”.5
A román társadalom erős patriarchális jellegéből adódóan a mai napig nem szívesen beszél a problémáról, mindkét törvénytervezet, amely 1989 után a prostitúció legalizálását célozta, csírájában halt meg. Legalizálni vagy nem, az volt a kérdés, és a nyilvántartás erejét tekintették az egyetlen, eme szociális problémát rendezni tudó megoldásnak. Az orvosi gárda nagyrészt támogatta az ügyet, azzal indokolva, hogy – régi jól bevált módszer – a prostituált testének kontrollja révén megakadályozható lenne a nemi betegségek elterjedése. A parlamentben elhangzó egyes hozzászólásokban és a sajtóban is üdvözölték a kezdeményezést, arra hivatkozva, hogy a hivatalossá tett prostitúciós tevékenységből származó adók még szaporítanák is az állam kasszáját. A leghangosabb és egyben nyerő ellenvélemény az ortodox egyházé volt, és ők minden pró véleményt megcáfoltak.
A probléma a sok vita ágyán halálra ítéltetett, és itt nem csak arról van szó, hogy ez az „elnapolás” a bordélyok újbóli felállítását és a férfitársadalom kellő módon, egészségesen történő „kiszolgálását” lehetetlenítette el, amint azt sokszor hallani manapság a sajtóban. A kérdés körül lebegő hallgatás nem más, mint a probléma megsemmisítése, amely ezt a jelentést szőné a kérdés köré: nálunk a prostitúció nem is jelent gondot. A prostituált deszexualizálására, a kérdés tabumentesítésére valójában nem történt kísérlet. A kérdés tabusítása, a hallgatás lett a megoldás. Az ősiként megőrzött, többnyire bibliai apokalipszis-képből kiemelt prostituáltkép pedig marad változatlanul démoni, romboló és kirekeszthető.
3 / 4 
•