Korlátok és korlátozások. A prostitúció fogalmának telítődő kiüresedéséről
Erkölcsi szégyenfolt, mint a 19. században, illetve a nemzetet veszélyeztető betegségek terjesztője, a nemzet szégyenfoltja, akárcsak a 20. század eleji eugenikai, biopolitikai diskurzusokban. A bordélyház-vitában győzedelmeskedő ortodox egyház érvelésének egyik pontja így hangzik: „Egy ilyen törvény megszavazása nem más, mint a morális leépülés, a felső politikai vezetés felelőtlenségének, a korrupciónak, az össznemzeti érdekek elárulásának jele.”1 A szöveg szózatként hangzik, mint intő, figyelmeztető jel. Retorikai és stiláris elemeit tekintve inkább 18–19. századi hangulatot áraszt, mint 21.-it, de talán az a legdöbbenetesebb, hogy az intenzív, legalizált prostitúció elleni kampányban ezek az értékek képesek győzedelmeskedni. A prostituált az a rossz, aki ellen küzdeni nemzeti érdek. Olyannyira, hogy a kampány egyik szövegírója, dr. Ilie Bădescu, a Bukaresti Egyetem szociológiaprofesszora ekképpen imádkozik a szövege befejeztével: „Mint tanár, mint a szociológiai társaság tagja és a Román Ortodox Egyház Bioetikai Tanácsának tagja, tartozom annyival, hogy feltárjam ennek a jelenségnek az igazi arcát. Legalább annyit tennünk kell – Poncius Pilátus kétezer évvel ezelőtti gesztusával –, hogy megmossuk kezeinket. Istenem, bocsáss meg és védd meg a mi román nemzetünket minden kísértéstől és szenvedélytől, amelyek megzavarják életünket.”2
A fogalomhoz rendelt értékek tehát egyrészt diakronikusan kövülnek meg, holott igen jól tudjuk, hogy az egyes prostituált-kategóriák önmagukban nem időtállóak, hanem az éppen aktuális konjunktúra függvényeiként változnak.
Erdélyben a 19. század végén, 20. század elején az effajta lehetőségekkel élők jó része cseléd, szolga sorból került ki, azonban szinte minden nőinek klasszifikált foglalkozás reprezentált volt: nagy számban voltak köztük pincérek, varrónők, szobaleányok, nevelőnők, gyári munkások, ápolónők, gyerekgondozók, hivatalnoknők, szabóleányok, segédszínésznők, büfés leányok, fűszeresek, kávéházi felírónők és kasszírnők, hímzőnők és cukrászdai kiszolgálónők, sőt, családjukat eltartó feleségek is. A cselédek alulfizetettsége és igen szigorú kordában tartása, a szabadságuk fölötti rendelkezés tömegesen indította a bordélyházak felé a szolgálóleányokat. Ugyanez volt a sorsa a gyerekét titokban megszülő, esetenként a családja által kitaszított nőnek is. Vallomásaik szerint egyetlen intézmény fogadta be a társadalmilag kitaszítottakat: a bordélyház. Amely azáltal, hogy „menedéket” nyújtott és biztos fizetést ígért, bekebelezte őket, és a bordélyház-tulajdonos, az egészségügy, valamint a rendőrség állandó felügyeletét tette kötelezővé számukra. A századfordulós példáink bizonyítják, hogy ekkor a test effajta áruba dobása egyfelől munkalehetőség volt, másfelől életforma, amelyet a társadalom rendszerint felkínált a nélkülöző, a munkahely nélküli, de ugyanígy az elkeseredett, a száműzött nők, a társadalomból kivetett leányanyák, az idegenből érkező nők számára is. A választási lehetőségeket számukra egyfelől a közösség, másfelől maga a hatalom kínálta és korlátozta: miközben a kilépést szorgalmazta, a belépés különféle módozatait hozta létre, és a város újabb és újabb szeleteit jelölte ki ezek mozgásteréül.
A hatalom változásával, a lehetőségek beszűkülésével vagy éppen kiszélesedésével egyszerre változnak a prostituált-kategóriák is. Például a ma az utak szélén álldogáló nőkről elmondható, hogy elsősorban anyagi helyzetük és etnikai hovatartozásuk miatt marginalizálódott egyénekről van szó. Azonban ezt a prostitúciós rendszert egy más hatalmi akarat hozta létre, más törvények szabályozzák, más kényszerítő körülmények következményeképpen vesznek részt benne, és más társadalmi helyzetben lévő egyének szerepelnek benne, mint mondjuk, a századfordulón.
A rendszerek ekképpen nem vagy csak nagyon erőltetetten hasonlíthatók össze. Nem is beszélve az ókori hetérák és a mai utcalányok közötti kapcsolatról. Ezért gondolom, hogy nem szerencsés, sőt szükségtelen ugyanazon névvel illetni őket, mert ezáltal azt a hamis érzést keltenénk, hogy ugyanazon jelenségről, ugyanazon értékekről van szó, és ami ennél is több, ugyanazon szociális kérdésről, amelyre ebből kifolyólag nem is szükséges mai megoldásokat találni.
2. A mindegy, hogyan és miért problémája. A prostituált-kategórián belüli alcsoportokat, motivációkat, finom vagy egészen nyilvánvaló életmódbeli eltéréseket figyelmen kívül hagyó nézőpont.
A Savoia-példán láthattuk, hogy a nyelv egyszerűsítő jellege révén hajlamosak vagyunk prostituált névvel illetni minden olyan nőt, akit rajtakapunk a nem a normáknak megfelelő szexuális viselkedésen. Akárcsak folyamatában, szerkezetében is igencsak változó a prostitúciós intézmény. A prostituált-kategórián belüli alcsoportok is rendkívül mozgékonyak, határaik változók vagy azzá tehetők. Az utcalány kategóriája tehát nem ugyanazt a társadalmi aktort fedi, mint a luxuskurva vagy egy „kitartott”, szeretőket tartó nő:3 eltérő szociális háló működteti azt az intézményi formát, amelyet egyikük vagy másikuk választ, különböző módon szocializálódott, más-más társadalmi háttérrel rendelkező, motivációjú, sőt eltérő pszichikumú egyén tartozik az egyes alcsoportokhoz. Ezenkívül időnként a társadalom maga is áthelyezi őket egyik alcsoportból a másikba, az egészségesség, kor, anyagi helyzet és viselkedésmódok függvényében.
2 / 4 
•