Kós Károly az elismerések tükrében
Mint könyves ember, aggodalommal figyelte a Kriterion Könyvkiadónak az egykori Szépmíves Céhre emlékeztető, valódi polgári és nemzeti értékeket mentő munkáját. 1975 decemberében a kolozsvári Korunk szerkesztősége Kós építészetét és grafikáját bemutató kis tárlatot rendezett. Jómagam ott hallottam azt a tömör és igen-igen beszédes megjegyzését Kós Károlynak, hogy „a könyvkiadók rostáját a politika így is, úgy is megrongálja, hiszen ez a célja: szövetében vagy eldugaszolja a lyukakat, vagy irdatlan rést vág rajta”. (És ez akkor érvényes volt mind az anyaországi, mind pedig az erdélyi-romániai – és nem csupán magyar – könyvkiadásra!)
Benkő Samu, a híres beszélgetőtárs írja róla könyve fülszövegében, miszerint Kós Károly aggastyánkorában az önkifejezésnek csupán két formájával élt: levelezgetett és diskurált.
1973-ban, születése 90. évfordulóján a román kormánytól érkezik az első elismerés, kevéssel utána – valószínű, nem véletlen késleltetéssel – megérkezik Budapestről is. Sokan úgy tudjuk, Bukarest a magyarországi kitüntetésre felneszelve kapott észbe.
Az alább közreadott „politizáló levelével” Kós Károly ezt a sorban utolsó magyar érdemrendet köszöni meg. A levél dokumentum a javából, mondhatni, a jellegzetesen erdélyi emlékiratírás értékes darabja. Egyvalamire azonban föl kell hívnunk a figyelmet: a nemzetiségi sorsot vállaló művésznek még hajlott korában is önmérsékletet kellett tanúsítania, az „illedelmes kalapemelés” előtt ide is, meg oda is figyelnie kellett, sorokat törölni és átírni, hogy (talán most Ő is ezzel a fordulattal élne) a kecske is jóllakjon..., s a gerincen se essék csorba... A nemzetiségi sorsvállalás az író számára ekképp vált kényszerű politizálássá.
Dokumentumok
Évekkel ezelőtt a Kolozsváron megjelenő Utunk szerkesztősége kallódó kéziratanyagából néhány értékes darabot – egy majdani kézirattárlat tető alá hozása reményében – sikerült összegyűjtenem a kollégák, elsősorban Marosi Péter irodalomkritikus jóvoltából. Akkor bukkantam rá Kós Károly két levelére is, melyek közléséhez a most Magyarországon (Fóton) élő Kós-unoka, Czeglédi Enikő előzetes hozzájárulását megkaptam.
A 90. születésnapjára érkezett budapesti kitüntetést megköszönő sorokról már szót ejtettünk – e dokumentumértékű levél tartalma nem igényel semmilyen magyarázatot.
Igen Tisztel Nagykövet Uram,
Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
Kedves Barátaim és Bajtársaim!
Amikor most hálás köszönettel átveszem Nagykövet Uram kezéből a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa döntése alapján ezt a rendkívül magasrendű kitüntetésem jelképét, engedjék meg, hogy néhány szóval számoljak be azokról a gondolatokról, melyek az én öreg fejemben ez alkalomból önkéntelenül felmerülnek.
A történelem tanúsága szerint az igaz embernek, de mindenekfölött az igaz művésznek (írónak, építő-, képző- és zeneművésznek) mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között a Sors által rendeltetett kötelezettsége (volt, van és lesz), hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja és élete munkájával szülőhazáját és annak népét, megbecsült hagyományaik szellemében hűségesen szolgálja.
Ezt vállaltam és cselekedtem, nem mást és nem többet. És ezt sem az eszem tanácsára, hanem a szívem parancsára, a magam igen szerény lehetőségei és adottságai korlátain belül, úgy, ahogy tudtam, és ahogy lehetett.
S ez a vallásom és szolgálatom megszerezte számomra a két világháború között, mindjárt a húszas évek elején balfelől a konzervativista, sőt reakciós és irredentagyanús, jobbfelől a magyar népámító, sőt nemzetáruló bélyeget, mely idővel halványodott ugyan, de az új világháború végéig nem tűnt le rólam végképpen.
A felszabadulás után én nem változtam, de a világ és a társadalom merőben megváltozott körülöttem. A két világháború közötti életmunkám új szempontból való átértékelése kapcsán az elmúlt történelmi szakaszban megbélyegzett munkásságomban az új nemzedék lassanként felfedezte, hogy az a közös hazában és közös sorsban századok óta együtt élő román és magyar nép testvéri barátsága és a szocializmusnak Romániában való felépítése érdekében hasznos és értékes munka volt. (Következménye lett többek közt néhány szépirodalmi munkám újra és újra kiadása, a Budai Nagy Antal című színjátékom Székely Színház-i felújítása, majd budapesti turnéján való nagy sikerű adása.)
Ezt a revideált és reaktivált életmunkámat megbecsülve tüntetett ki 1959-ben Románia Nagy Nemzetgyűlésének elnöksége a román Munka Érdemrend I. fokozatával, majd 1968-ban (85 éves koromban) az Államtanács a Kulturális Érdemrend I. fokozatával, s végül ezt megkoronázva mostani, 90 éves születésnapom alkalmával a Románia Szocialista Köztársaság Államtanácsának kitüntetése, a nagyon magas fokú Augusztus 23. Érdemrend I. fokozatának adományozásával.
Nem tagadom, jólesett, hogy ugyanabban az új időszakaszban Magyarországon is megindult egykori építőművészi és irodalmi munkásságom revíziója, melynek eredménye lett egyrészt Budai Nagy Antal című színjátékomnak a Szegedi Ünnepi Játékokon, majd a Nemzeti Színházban való előadása, másrészt a Budapesti Műszaki Egyetem tiszteletbeli doktorává való avatásom, s végül, a mai napon, ugyancsak 90. születésnapom alkalmára a Magyar Népköztársaság Államtanácsának életmunkám megbecsülésének jeléül adományozott magyar érdemrenddel való kitüntetése.
Köszönöm a sorsnak, hogy ezt a kétoldalú megbecsülést még életemben megérhettem, és kérem Nagykövet Uramat, hogy adja át hálás köszönetemet a Magyar Népköztársaság Államtanácsának.
Kós Károly
Egy másik rövid, pár soros levelében az Utunk szerkesztőségének jókívánságait köszöni meg a Nagy Öreg. Az Utunk állt legközelebb lelkéhez, itt jelentek meg utolsó, Benkő Samu társaságában megejtett „beszélgetései” is. Egykori reményei szerint ez az 1946-ban indult szépirodalmi fórum lett volna a negyvenes évek elején megszűnt Erdélyi Helikon utódja – valószínűleg ezért vállalta annak idején az Utunk lapcímének a megrajzolását is. Nem a sors véletlenje, hogy ezt a „hetilapot” – amely ma kéthetente jelenik meg – az 1989-es romániai események (fél)karácsonyát követően Helikonra változtatták a szerkesztők.
2 / 2•