Lászlóffy Csaba
Bokrétás vasárnap
Fehér falakon felizzanak a tavaszi nap sugarai. Az utolsó harangozás
után is szinte üres templombelső; öt-hat asszony, mind idősek, s a
túloldalon valamivel – egy-két topogó árnyékkal – több éltes férfi,
kopott ünneplőben. Feszes, kiforduló, gyűrt gallérok, csíkos vagy babos
nyakkenők. Lassan gyűl a nép, mintha fáradt vagy kissé unott volna a
gyér gyülekezet. Nem a templom öreg – eléggé takaros, s színekben
pompázó –, inkább mintha ez a maroknyi vénség maradt volna vissza
valamelyik korábbi korból.
Zavart suttogással kezdődik minden; az orgona hangja elnyomja a szavak
értelmét, csupán a szűken vett illetékesek elkomoruló orcája árulkodik
valami nem mindennapiról.
Az öreg lelkész elvágódott a papilakban! – adják tovább sugdolózva, sűrű
pislogással, aggodalmaskodó képpel a rossz hírt… Hosszúnak tetsző
percek múlva rövidre nyírt hajú, fiatal nő jelenik meg fekete palástban,
ám miután felsiet a szószékre s megszólal, az áhítatos csend tanúsága
szerint ilyen megilletődött lelkiatyát még nem látott ez a kicsiny
vidéki gyülekezet. Halkan, kissé túl halkan beszél. Mire a hallgatóság
észbe kap, már ott tart, hogy Izrael fiai elhagyák az Urat – „nem űzöm
el őket előletek, legyenek néktek mint tövisek a ti oldalaitokban”,
idézi Józsué könyvéből fátyolos hangon, anélkül, hogy rá merne sandítani
az ismeretlen hívekre –, majd az elviselt csapásokra magyarázatképpen
(mivel gonoszul cselekedének a Mindenható Isten szemei előtt), „támadott
más nemzetség ő utánok, amely nem ismerte sem az Urat, sem az Ő
cselekedeteit…”
A szószékkel szemben egy középkorúnak mondható ismeretlen valaki
fészkelődött meglehetősen feltűnően, többen is odanéztek-pislantottak.
Midőn a legációra érkezett papnő azon férfiakról szónokolva, kik
„fölvették bálványaikat szívökbe, és vétkeik botránkozását orcáik elé
állították” a leomló fallal fenyegetőző, haragos Úristent idézte meg –
ezúttal Ezékiel veretes szavaival –, aki ekképpen szólt vala: „És
meghasogatom szélviharral búsulásomban, és ömlő zápor lészen
haragomban”, a már korábban némi feltűnést keltő ismeretlen férfi
váratlanul felállt, s a gyönyörű szónoklat kellős közepén a fényezett,
kankalinsárga padból kilépve megindult előbb a kövön, majd elérve a
futószőnyeget, nem átallotta csak úgy közbekiáltani:
„Hogy nem látjátok hát a közelgő sötét fellegeket!... A szamár is tán kedvére habzsolja kint a bokrétát.”
Elhallgatott, de csak egy másodpercre, hogy utána a kintről besütő fény felé fordulva, még élesebb hangon kiáltson föl:
„Íme, a szélvihar, már hozza felétek a kénköves záport!”
És halálos komolyan – hangjában nyoma sem volt színlelésnek,
bohóckodásnak –, őszinte megrendüléssel emelte magasba karját (mintha
csak a papot utánozná), két kezét mozgatni kezdte, s ujjai mintha
lepkeszárnyakká váltak volna. Közben eleredtek a könnyei, hagyta őket
végigfolyni sápadt, csontos arcán.
A hívek megütközve, majd egymásra pislantgatva nézték az idegent. Gyanús
viselkedése alapján megítélve aligha normális – az asszonyok arcán
kétség vegyült a fellengző butaság vagy az ájtatos máz helyén kiütköző
ijedtségbe –, ám amint az ablak felé tartva a ragyogó napban záporozni
kezdtek szavai, a nyolckarú gyertyatartó lángnyelvei meg-meghajolva,
egymás után kezdtek kialudni. (Pedig kint szélcsend van, sehol még huzat
se. Ez az ember mégis vihart lát.)
A lelkész helyébe lépő legátus kezdetben finom női tapintattal kivárt,
később kissé szeppenten figyelt az ő ünnepi beszédét félbeszakító
jelenésre. (Keserves sorsa lehetett szegénynek, gondolta; vagy talán
valami szent könyörületesség halogatta volna eddigi állapotát[?],
vissza-visszahozva neki a reményt. Amely, úgy látszik, mára elfogyott.)
A hívek a dermedt csendben zavartan, tehetetlenül forgolódtak. Két-három
öregasszony gyorsan letérdepelt s buzgó imába fogott. „Ki lehet ez a
megkergült alak! Perlekedő hangú, hamis próféta, aki vészjósló,
provokáló kinyilatkoztatásokkal bőszíti… egyelőre saját magát?!” –
morgott magában egy ótvaros ábrázatú vénember… Közben ugyanis a különös
monológ folytatódott.
„Nem menekülni kell a hitbe… hanem erőt gyűjteni általa” – horkantotta
el magát a betolakodó férfi. Állkapcsán remegés futott át,
megszállottságtól beárnyékolódott homloka sejtette, hogy „nagyidő” dúl a
bensőjében, s az indulatnak egyelőre nincs amiben, akiben
megkapaszkodnia. Talán a fehérre meszelt falakban? Az ünnepekre nyíló
üveges tekintetekben, vagy az el-elrévedező ürességben?!… Mióta zajlik
benne vajon ez a zavaros küzdelem? Különös, hogy éppen most vett erőt
rajta, és kikívánkozott belőle a zsarnoki szenvedély. Balszerencse,
elemi ösztön ragadtatta ekkora engedetlenségre? A hívők közt volt, aki
holmi bűnös lépést látott a háborodott alak lázongásában. Mintha nem is a
lábán állt volna, lebegni látszott; félni kellett attól, hogy elesik.
Az oltár előtt elhaladva, ahányszor lépett egyet a fényzuhatag felé, egy
hízott pulyka képű, telt keblű s hasú özvegyasszony fel-felszisszent.
Akadt rejtegetnivalója bizonyára a templomozó kevesek közül sokaknak: az
elsodort álmok, elvetélt hivatás, elherdált, eltemetett, féregrágta
örömök. Ez a lökött alak, ejsze, még áldást érdemelne – ha tapsot nem
is… Mintha máris kezdett volna elpárologni a sok alázat, a
meghurcoltatás s az öregség a bábbá alacsonyodott maradék életekből,
közönyössé sulykolt lelkekből.
A szerző további írásai
