Molnár Judit
Hormonkönyv – fátyollal
„Elolvas egy novellát attól a hirtelen felkapott, gyanús hátterű,
vitatott tehetségű, még vulgárisnak is nevezett írónőtől, bizonyos Tisza
Katától. Lám, nem csak a férfiak vétenek. Íme, a nők is.” (161. oldal)
Vétenek bizony, gyakran nem is akármekkorát. Tisza Kata is erősen
elvétette a célkeresztet, amikor a fenti mondatokkal akarta eleve
kihúzni a kritika méregfogát. Ezt az „értékelést” ugyanis ő írta magáról
és nem valaki más. Régi és jól bevált – ennek ellenére egyértelműen
sunyi – húzás, hogy mondjuk magunkról a lehető legroszszabbat, mert arra
a holtbiztos válasz az „ugyan már, hát annyira mégsem” lesz. De ezúttal
nem jött be: három mondat képtelen semlegesíteni egy egész könyvet.
(Magyar pszicho, Alexandra Kiadó, Pécs, 2007.)
Pedig akár be is jöhetett volna, hisz nem ritka, hogy az író rákacsint
az olvasóra, mondván: ez a Bovaryné nem én vagyok. De Tisza Kata épp
ellenkezőleg cselekszik. Kivéve az idézett három mondatot. Ami után
ráadásként – mint vendégszöveget – bevág még egy novelláját is. A
posztmodernbe bőven beleférne, ha a három mondat kínálta másik tükör
fényét erősítené. De nincsen másik tükör. Semmi nyoma annak a megélt
felismerésnek, hogy az önmagunkról alkotott kép ellentéte is
ugyanannyira igaz lehet. Nincs, mivel csupán egyetlen hatalmas tükör
létezik, amiben Tisza Kata unásig ragyogtatja önnön nyavalygásait.
Megpróbálok vitatkozni magammal, gyomrozom az ítélőképességemet, hogy
bár egy kis időre tegyem félre a női ömlengésekkel szembeni
ódzkodásaimat. Vagy ha nem megy, hallgassak a józan észre, hisz már a
cím is azt hirdeti, hogy pszicho. Akkor meg mit akarok?! Hát épp ez az:
nyelvünkben a pszicho jobbára valamiféle lelki aberráltságot jelző szó
előtagjaként szerepel, ráadásul szorosan összekapcsolódva a filmbéli
éntévesztő gyilkolászással. Ami az igazi lélektől, a pszichétől már-már
olyan messze esik, mint Makó Jeruzsálemtől. (Bocsánat, legyek stílusos:
mint Marosvásárhely Jeruzsálemtől.) De mindez – természetesen – Tisza
Katát nem zavarja. Budapestről távirányítóval kavargatja lelkének
vásárhelyi, sőt jeruzsálemi bugyrait, megpróbálván közös nevezőre
habarni őket, s hogy nem sikerül, kiborul. Önmagában még ez sem volna
baj, ha az egész habarékot nem öntené nyakon jó adag hormonsűrítménnyel,
az elhagyott nőstény sértettségével, tálaláskor pedig nem azt hazudná,
hogy ez habos torta. Mintha anyaszült meztelenül menne ki az utcára, egy
szál kacér kis fátyolban.
Újfent ráripakodom magamra: nézd inkább a cím másik elemét! Magyar!
Hogyne. Van olyan valaki széles e határon inneni tájakon, akinek ne
nyílt volna ki a bicska a zsebében, amikor egyszerűen lerománozták, vagy
amikor nyafogó csodálkozással nyugtázták a hasonlóan ejtett szót? És
sokan tépelődtek már az otthon-itthon kettősségén, és sokan érezték
padlóba döngölten magukat holmi papírok megléte vagy meg nem léte miatt
is. Ugyanúgy kiborultak? Minden bizonnyal. Na de a meglett ember
vállalja döntéseinek a következményeit. Ha úgy döntött, akkor nem
nyavalyog. Vagy legföljebb csak befelé.
Szóval nekem végeredményben ez a legnagyobb bajom a Magyar pszichóval.
Hogy Tisza Kata nem meglett ember. És hogy úgy tesz, mintha
kényszerítették volna az elmenésre. Ez már valóban pszicho-. A
serdülőkor végére ugyanis a hatalmas ÉN, A ZSENI szépen visszahúzódik a
lélek mélyére, és tudatosul, hogy rajtam kívül még van hatmilliárd
közepe a világnak. De Tisza Kata csak éveit tekintve felnőtt ember,
egyébként mint minden hisztis tinilány, maga köré utasítja a Napot, nem ő
forog, ő csak fennforog és elvárja, hogy holdhónapjainak minden kis
eseményét külön megcsodálják. Tapsot vár a szubkulturális
bölcsességekért. Felárat az átcímkézett lelki bóvliért.
„A huszadik század megbukott, kíváncsi vagyok, milyen lesz a mostani…”
Olcsó fogás a könyv zárómondatát parafrazálni, de „belesimul a tájba”. A
Magyar pszicho különben sem bukott meg. Sőt. A pletykalapoknak,
valóságshow-knak sok rajongója akad. Trendinek tartják a pucérkodás
mellé a fátyolkát. Igénylik ezt a műfajt. Én mégis inkább arra lennék
kíváncsi, hogy sikerül-e Tisza Katának egyszer majd felnőnie. Sikerül-e
az óriástükröt emberméretűre zsugorítania, sikerül-e legalább egyszer
megfordulnia a Nap körül. És kíváncsi vagyok, meg tudja-e majd becsülni
ezt a kegyelmi pillanatot, vagy visszavágyik az önmaga körüli folytonos
pörgés-forgásba. És ha majd megírja, az milyen lesz?
