Kozma Éva
Galambok és gondolatok - Tüzes Bálint négy költeményének elemzése
Minden publikáló költő sorsa hasonló. Először megszületik az
Alkotás… Világunk sajátos és szeszélyes alkotóelemei közül a
leghamisabbak, a szavak engednek egy pillanatra a teremtő erőnek, és
létrejön a nagy mű (igen). Ami ezután következik, az józan próza. A
szöveg sorsa, hogy értelmezzék, fiókolják, porrá szedjék és a hivatalos
irodalmi hagyományba építsék, hogy hamvaiból álljon a kánon örökké.
Tüzes Bálint verseinek értelmezésekor éreztem ennek sajátos
ellentmondásosságát: kortárs költő műveit próbáltam megfejteni, és épp
ennek révén lettem én az intézményesítés eszköze. Úgy hiszem mégis, hogy
ami él, azt nem ölheti meg a megértés. Az olvasót kérem, döntsön ez
ügyben.
A mindenkori olvasó számára nyilván adott lehetőség a versek világának
belsővé tétele, sajátos értelmezése. A továbbiakban ezzel az olvasói
jogommal élve próbálom (természetesen az objektivitást mindenkori
szentségként szem előtt tartva) értelmezni-elemezni Tüzes Bálint költő
négy versét.
"Fáradt galambok
– Édesanyámnak –
szárnycsapáshoz is kevés erõvel
fiókáknak élelemmel
indulnom kell
fáradtság maraszt s ilyenkor
esõ elõtt
az aszfalt is szürke ég
szárnycsapásnyira duzzadt félelem (!)
minden úttesten gördülõ
kerék rám vicsorít
ösztönradar von fészkem felé
furcsán foltos fent az ég
szárnycsapásnyi segítséggel holnap
fiaim is mennek
elsõ röptük hatalom hitnél
többet nem adhatok mégis
megyek már tudom
mikor riaszt s óv az ég"
A Fáradt galambok címe, felütése a lírai beszéd szándékát és a szó
kimondásának lehetetlenségét fogalmazza meg. A galamb a lélek, a
harmónia, a tavasz, az újjászületés jelképe. Kapcsolódnak még hozzá a
béke, a megváltás, a tisztaság, az üzenet fogalmai is, illetve a
keresztény szimbolikus hagyományban a szentlélek jelképeként lelhető fel
(ez a jelentése később a költészethez is kapcsolja). Egyértelműen
értéktelített tehát, amit a fáradt jelző átértelmez, így utalhat az
írás, az alkotás lehetetlenségére, nehézségére, az ihletett állapot
vágyott mivoltára. Ezt hangsúlyozza a kezdő sor is: „szárnycsapáshoz is
kevés erővel”, amely refrénszerűen tér vissza a második és harmadik
versszak elején, hasonló jelentésben: „szárnycsapásnyira duzzadt
félelem”, „szárnycsapásnyi segítséggel”. A vers értelmezését tovább
árnyalja az ajánlás: Édesanyámnak, ez a szülő-fiú kapcsolat
jelentéslehetőségeire irányítja a figyelmet.
A szöveg nem egyértelműsíti a lírai beszélő azonosságát. Lehetne maga a
költői én, lehetne egy anyafigura (erre utalnak a fiókáknak, fiaim
kifejezések, illetve a szárnycsapásra mint cselekvési lehetőségre való
utalás – anyagalamb). A lírai én a világgal való konfliktussorozatban
tűnik fel, a szinte kozmikussá növő magány állapotában. Helyzete a
költeményben a lent-fent, jelen-vágyott jövő ellentétpárjaival
határozható meg. A lírai én ezek metszéspontjában, egy kitüntetett,
kimerevített pontban áll, melyet a cselekvésre való képtelenség és a
cselekvésre való külső-belső késztetés ellentéte határoz meg. Ez a világ
börtönszerű képzetét adja, amelyből látszólag nincs kiút. Látszólag,
hiszen az utat épp azok az (anyai) ösztönök szabják ki, amelyek arra
késztetik, hogy vállalja a világgal való szembenézést. Ez az út az
indulnom kell – von – megyek – mennek igékben rajzolható meg, amely a
lírai éntől kifele mutató irányt jelöl. A külső kényszercselekvések
(von, kell) és a lélek indíttatásából fakadó belső kényszer (adhatok,
megyek, ösztönradar) adják a kimozduláshoz, „szárnycsapáshoz” elegendő
erőt. A cselekvés, felröppenés terét az ég-aszfalt által megrajzolt
függőleges sík adja, előbbihez értéktelített (galamb, anya, fiak,
fészek, repülés, hit, eső), utóbbihoz értékvesztést sugalló kifejezések
kapcsolódnak (félelem, kevés erő, fáradtság, aszfalt, eső előtt, kerék).
A „vicsorgó kerék” az úttest archetípusos életútjelképéhez kapcsolódva
jelzi a lírai beszélő földhöz kötöttségét, cselekvésképtelenségét. A
kerék utalhat még a földi szférához kötődő körforgásra, monotóniára, ami
a szárnyra kelés akadálya, a lírai én számára bénító erővel bír,
megrettenti. Erre az igék száma is utal. Az első két versszakban két-két
ige, az utolsóban hat ige szerepel. Az első két szakasz
állapotszerűségét (itt a külvilág cselekszik) a harmadik szakaszban a
lírai én mégis-cselekvése váltja fel („hitnél / többet nem adhatok mégis
/ megyek már tudom”).
A valóság jelzésszerű elemeivel szembeszegeződnek a küldetés felfele
mutató elemei, a lírai én „lent” van, innen tekint felfele, térben (ég,
eső) és időben (holnap, hit, megyek már). Ezek az elemek a galamb-anya
jelentéskörét tovább tágítják a személyes emberi-költői, az
általános-egyetemes megváltás lehetőségeinek irányába. Az életkudarccal
való szembenézés egyetlen etikus lehetősége a cselekvés. A megidézett
alakmás és az őt megidéző lírai én létproblémája azonos: kettősség
jellemzi, a szerepvállalás és annak elbizonytalanítása. A
személyiséghatárok elmozdításának oka az értelem- és célkeresés,
ilyenképpen ars poeticus jellegű, akárcsak a Zuhatag, amely szintén a
tett-értékű szóban való hitet fogalmazza meg.
A központozás hiánya megerősíti a bizonytalanságot, épp az értelemképzés
sokszínűségére mutatva, és ebben rejlik egyfajta megoldási lehetőség
is. A harmadik versszak utolsó két sora („megyek már tudom / mikor
riaszt s óv az ég”) értelmezhető válaszadásként a felvetett problémára.
Ha megpróbáljuk valamiképp „rekonstruálni” a központozást, két, egymást
kiegészítő variánst kapunk. A megyek már, tudom, (a)mikor riaszt s óv az
ég változat jelzi a küldetésbe való belenyugvás, illetve a küldetés
isteni, égi eredetét, transzcendens ihletettségét. A lírai én számára a
végső megoldás egy általa abszolút értéknek elismert transzcendens
hatalom jelzése. A már szócska az elhívás többszöri és sürgető mivoltára
utal, ezzel az ószövetségi prófétikus hagyományt is beemeli az
értelmezési lehetőségek közé. Erre utal az ég mint állandó viszonyítási
pont jelenléte a szövegben. Azonban ilyenként a lírai én
elbizonytalanodását követve minduntalan elmozduló pont is („az aszfalt
is szürke ég”; „furcsán foltos fent az ég”). A másik lehetőség: megyek,
már tudom, (hogy) mikor riaszt s óv az ég. Ez a változat azt
hangsúlyozza, hogy a korábbi, bizonytalanító tényezők dacára
felismerhető egy állandó imperativusként elismert hatalom, amely mintegy
parancsolja az írást, alkotást. Erre utal a galamb toposza, ami az
ihletettség állapotához köthető. Ezáltal a galambok a címben utalhatnak
magára a költeményre, illetve a vers elemeire, a szavakra, vagyis a
költői én azon kísérletére, hogy a számára abszolút értéket jelentő
szavakat mintegy felröppenteni próbálja. A szavak mint fiak, a hozzájuk
való ragaszkodás felcsillantja a világ nyelvi megragadhatóságának
bizonyosságát. Így a küldetés helyett a küldemény, a cél helyett az
eszköz válik abszolút értékké.
A költői én megértésre-önmegértésre tett kísérlete során megtalálja és
felülírja a klasszikus prófétaszerepet. A keresés végkifejleteképp
felfedezi a költői szereplehetőségek összeférhetetlenségét, és ennek
ellenpontjaként a hitnek mint egyedüli adhatónak a létét. Hiszen az írás
aktusában a költőnek épp a szó ellenállását kell legyőznie.
A szerző további írásai
