Végh Balázs Béla
Az erdélyi gyermeklíra a két világháború közötti korszakban
A két világháború közötti korszak gyermekversanyaga mennyiségében nem
túl gazdag, bár a minőség valamelyest kompenzálja ezt a hiányt.
Elsősorban művek ismeretére lenne szükség, ám a korabeli gyermeklíra
legfőbb akadálya a hozzáférhetetlenség. (Továbbra is várat magára
például a Cimbora teljes repertóriumának feldolgozása. Csire Gabriella
1994-ben megjelentetett válogatása, az Elek apó Cimborája alig ismert).
Hiányérzetünket oldja némiképpen, hogy viszonylag tág témakörben és
változatos formában megírt költemények kerültek elő a korszak
versanyagából. A szerzők egy része tovább élteti Benedek Elek
gyermekirodalomra kidolgozott népnemzeti kánonját. Ez főleg az erdélyi
hagyományban, a meseélményben és az értékőrzésben nyilvánul meg. A
Benedek-iskola legfőbb érdeme, hogy megteremti Erdélyben is az eredeti
magyar gyermekirodalmat a fordítás- és az epigonirodalommal szemben,
továbbá gyermekközpontú irodalom-felfogást és igényesebb gyermekirodalmi
ízlést alakít ki. Benedek Elek kánonja és annak főbb aspektusai
(közönség, érték, történetiség, intézményi jelleg) 1922-ben történt
hazatérését követően teljesedik ki Erdélyben.
Nem szemlézhetjük a Cimbora versanyagát anélkül, hogy ne beszéljünk
Dsida Jenő és Benedek Elek kapcsolatáról. A téma elemzői általában a
„nagyapó-unoka” viszonyban látják megvalósulni ezt a szerencsés egymásra
találást. Ám Dsida számára nem csupán lelki-emberi kapcsolatot jelent a
Benedek Elekkel kötött barátság, hanem szakmait is. A szerkesztő
„nagyapó” irodalmi ízlésének hatása, a kis tollforgatókkal szembeni
esztétikai elvárásai is kimutathatók a korai Dsida-versekben. Benedek
Elek az irodalom esztétikai megítélésében a 19. századi népnemzeti
irányt, illetve annak századvégi epigon változatát tekinti mérvadónak. A
gyermekirodalomban pedig a Pósa Lajossal együtt kialakított kánont
érvényesíti, jellemzői: világos szerkesztés, egyszerű forma,
közérthetőség, nyelvi tisztaság, erkölcsi (nemzeti, keresztényi,
humánus) értékek. Ezeknek a preferenciáknak a szem előtt tartásával írja
meg Dsida Jenő A csemetefa éneke című versét.
A csemetefa éneke
Elek Nagyapónak, a jóságos faültetőnek –
Ti szálló lepkék, döngicsélő méhek,
Ha erre sétál, vegyétek körül!
Hiszen tudjátok: mennyire örül,
ha lágy zsongással tavaszról meséltek.
…Szemében ifjú, tiszta öröm ül.
Haja fehér, de szíve még fehérebb.
Ha rút-gorombán bántja is az
élet,
Ő mindig szeret, mindig könyörül.
Minden örömet tőle kaptam kölcsön:
Övé legyen majd ízletes gyümölcsöm,
virágomat az ő fejére hintsem,
hűsen legyezve, árnyékkal kínálva,
sátorom legyen leghívebb tanyája!
Jóságos ember – áldja meg az Isten!
(Cimbora, 1927. március 1., VI. évfolyam, 7. sz.)
Ebben a tipikus Cimbora-versben teljesedik ki a költő metaforikus
nyelvhasználata, és zárul folyóiratbeli közléssorozata (összesen
ötvenkét közleménye volt a Cimborában). Az alcím „jóságos faültető”
jelzős metaforája határozza meg a vers komplexitásra törekvő világát:
jelentésrétegeit és formaszervező tényezőként a szerkezetét. Elsődleges
jelentésével arra a gazdálkodó (növénytermesztő és állattartó)
életformára utal, amelyet Benedek Elek kisbaconi birtokán gyakorol.
Metaforikus jelentésével a gyermeki lélekbe értékeket, irodalom- és
nyelvszeretetet plántáló „jóságos faültetőre” gondolhatunk. A költő
egyszerre tartja fent és táplálja bennünk ezt a megsejtett kettősséget,
egyszerre beszél a gyümölcsfa és a saját nevében, tovább erősítve és
mindvégig fenntartva a metaforikus jelleget. A verszárlatig megőrződik
ez a képi szinten végigvonuló kettősség. A szonett formai zártságával és
kötöttségével fegyelmezi az érzelmek szabad áramlását, ehhez a
nyugatosok által felfedezett modern formával társítja a már említett
népnemzeti manírt. A négysorosokat személyleírásra és jellemzésre
használja, a háromsorosok pedig saját köszönetét és háláját
tolmácsolják. Az első versszak hangulatkeltéssel indul előkészítve a
később mondandókat, a költő már itt leüti azt a gyöngéd és
szeretetteljes alaphangot, amely aztán az egész verset kitölti.
Szimpátiájának és érzéseinek érzékeltetésére „Elek nagyapó” közvetlen
környezetéből, a szeretett tájból rekonstruál hasonlóan szelíd
jelenségeket, finom mozgásokat: „szálló lepkék”, „döngicsélő méhek”,
„lágy zsongás”. (Egyébként ezek más vershelyzetben az epigon-líra
jellegzetes kellékei.) A költő „unoka” ezekkel a vissza-visszatérő
gesztusokkal készülődik a köszönetmondásra, ezzel egy időben a nyelv és a
költészet eszközeivel az érzések hasonló átélésére készíti fel a
versolvasót is. A második versszak a környezettel analóg leírást
tartalmaz Benedek Elekről, az „ifjú, tiszta öröm” jelzős szerkezet
teljes egészében harmonizál a természetből rekonstruált idillikus
képpel. Ez az érzelmes portréfestés retorikai eszközökben is bővelkedik:
egyetlen versszakon belül halmozza a költő a párhuzamot, az ellentétet
és a fokozást: „Haja fehér, de szíve még fehérebb”, vagy: „Ha
rút-gorombán bántja is az élet, / Ő mindig szeret, mindig könyörül”. A
szonett háromsorosaiban egyszerűsödik a költői retorika: a köszönet és a
hála tiszta gyermeki hangján szólal meg a költő (mint az öt évvel
korábban írt Édesanyám névnapjára című versben): „Minden örömet tőle
kaptam kölcsön: / Övé legyen majd minden ízletes gyümölcsöm, / virágomat
az ő fejére hintsem, / hűsen legyezve, árnyékkal kínálva, / sátorom
legyen leghívebb tanyája! / Jóságos ember – áldja meg az Isten!”
A szerző további írásai
