Magyarosi Sándor
Töredékek egy emigráns emlékirataiból avagy a bumeráng utolsó (?) útja
Helyszín: közösségi ház a távoli Ausztráliában, csintalan nebulók
bevándorló nagyapáik anyanyelvét tanulják. Tanítónőjük csinos. Az
ablakon át eukaliptuszfára látni, ágai közül koala bámul bamba
tekintettel, alatta kenguruk ugrálnak. A távolban kétségbeesett
bennszülött harcos próbálja eldobni megunt bumerángját, de a fegyver,
noha minden próbálkozással közelebb kerül az ablak üvegéhez, folyton
visszatér gazdájához. A harcos az arcára mázolt színekből ítélve a
nyamnyamok törzséhez tartozik. Kínjában egy misszionáriusból származó
csontocskát rág.
– Szou, Johnny – mondja a tanító néni –, mit rídelsz ma nekünk?
– A grendpa emlékiratait – feleli a kérdezett, és belevág.
Ahogyan öregszem itt, Ausztráliában, egyre gyakrabban jut eszembe
gyermekkorom, régi hazám, s emlékezem. Más kontinens, más világ,
helybeliek tán nem is értenék meg, az otthoniak sem, pláne a
fiatalabbja.
Hej, pedig micsoda művelt náció voltunk egykoron! Civil ruhás nyomozók
vigyázták az állampolgárok előrehaladását a különféle tudományok terén, s
buzgó önkéntesek segítették fáradságos munkájukat. Akiknek mindezen
erőfeszítések ellenére sem sikerült átmenni a vizsgákon, bizton
számíthattak az állam megértésére. Számukra megfelelő szakemberek
speciális tanulási módszert dolgoztak ki. Nem kellett biflázni,
korrepetálásra járni vagy ilyesféle elavult technikákhoz folyamodni.
Elég volt, ha megfigyelték és leírták, hogy mit olvasnak, mit hallgatnak
és miről beszélnek a jobb képességű diákok, és a korábbi rossz tanulók
szinte észrevétlenül, játszva sajátítottak el igen bonyolult történelmi,
nyelvi, irodalmi és politikatudományi ismereteket. Nem beszélve arról,
hogy eközben második természetükké vált értékelni társaik tevékenységét.
Természetesen akadtak, akik még így sem bírták az iramot, és
átköltöztek kevésbé művelt országokba, ahol jóval alacsonyabb
követelményeknek kellett megfelelniük.
Emlékszem, szüleim éjszakákon át ültek a rádió előtt. A tudásvágy
valósággal lángolt bennük. Reggelente a szomszédasszony jelentette az
illetékes szerveknek, hogy most már vizsgára állhatnak. Nemsokára autó
jött értük, a sofőr mellett pedig már ott ült egyik vizsgáztató, akivel
derűsen cseveghettek, míg a helyszínre értek. Idegeskedésre nem lehetett
okuk, hiszen éjt nappá téve készültek. Vizsgáztak szóban és írásban,
számtalan olyan tantárgyból, amelyet semmilyen oktatási intézményben nem
tanítottak. Most, hogy magam is meglett férfiember vagyok, már látom
olyan hibáikat, melyekre akkor nem figyeltem fel. Szüleim ismeretei
ugyanis nagyrészt elméleti jellegűek, tehát értelemszerűen egyoldalúak
voltak. Soha nem kaptak átmenőt megfigyelésből, pedig minden lehetőségük
megadatott a gyakorlásra.
Ma is előttem van szegény apám, amint lázasan kutat, hogy valamilyen
műszaki felfedezéssel kárpótolja magát e hiányosságért, mely sok
álmatlan éjszakát okozott neki. És egyszer már-már úgy tűnt, sikerül
neki. Ugyanis rájött valamire, aminek meggyőződése szerint
forradalmasítania kellett volna a távközlést. Pedig spanyolviasz volt,
amit felfedezett. Csakhogy ő nem tudta ezt, így aztán a legközelebbi
vizsgán büszkén lépett fel a dobogóra. Kezébe vette a krétát, rajzolni
kezdett, aztán képleteket írt a rajz mellé, és minden lépéshez bravúros
magyarázatot fűzött. Élmény lehetett akkor hallani őt. Mikor végre
eljutott a következtetésig, mindenki lélegzet-visszafojtva leste
szavait. Mielőtt megnyilatkozott volna, rövid szünetet tartott, s
fáradt, de csendes örömtől csillogó tekintetét végighordozta a
vizsgáztatókon. Élvezte a pillanatot.
– Tehát összefoglalva az eddig elmondottakat – mondta zengő hangján –,
ha a telefonban található két mikrofon közül az egyiket kiiktatjuk, a
készülék még mindig tökéletesen fog működni!
Megdicsőült arccal fordult a vizsgáztatók felé. Hatalmas ovációra
számított, de csak egyetlen tapasztalatlan káder tapsolt félénken, aztán
ő is abbahagyta. A többiek csak néztek rá szánakozva. Lehetett valami a
tekintetükben, valami kellemetlen üzenet, amit hiába próbáltak
együttérzéssel enyhíteni, mert apám lassan elsápadt, a levegő pedig
megtelt valami lemondó szomorúsággal, amitől még a legkérgesebb szívű
vizsgáztatók torka is elszorult kissé. Egy éltes titkárnő szemében könny
csillogott. Végül egy deres fejű professzor erőt vett magán, s megtörte
az egyre súlyosabb csendet:
A szerző további írásai
