Tóth Ágnes
A szék harmadik lába
Az ég tompaszürke volt, a föld tejfehér, a fák dermedt fekete árnyak,
sehol egy apró színes folt, a sötétpalástos pap pedig az istenért sem
bírta abbahagyni véget nem érő beszédét, amit láthatóan egyedül csak ő
élvezett. Villogott a szeme, hadonásztak hosszú karjai, érces hangja
tőrként döfködte a szívét. A gyerekek úgy szorították a karját, hogy
teljesen elzsibbadt. A lába beledermedt a jeges hóba, és úgy tűnt, hogy
az a sok ember is a feketekarmú fák alatt kezd lassan egymáshoz fagyni,
mint a függőlegesen lógó félbevágott marhák a vágóhíd hatalmas
jégkamrájában.
– Agyon kéne ütni a gazembert – dühödött meg és halkan felfohászkodott: –
Drágám, ha hallasz engem, csinálj valamit ezzel az öntelt alakkal, mert
ha nem hallgat el, rögtön elájulok.
És lassan egy nagy fekete varjú szállt a ravatal felett nyújtózkodó
faágra, kicsit hintázott, aztán hirtelen potty, letojta a szónokló
vállát. A sötét bársony taláron úgy ragyogott a nedves varjútrotty, mint
egy magas fokozatú érdemrend. A tiszteletes hökkenten elhallgatott, és a
megváltó csenden felszabadult sóhajok vitorláztak át.
– Köszönöm – suttogta ő, és zsibbadtan indult a koporsó után a megváltottakkal együtt.
Fújni kezdett a szél, és letört ágak csapódtak az arcába. A kalapja
hirtelen magasra emelkedett és előreszáguldott, megelőzve a menetet,
majd mint egy meglőtt fekete madár, aléltan hullott özv. Holubák
Jánosnénak az út jobb oldalán található sírjára. Utánaszaladt, de
mielőtt elérte volna, megbotlott egy kiálló, jeges gyökérben és beesett a
Sajdik és Rácz családok sírjai közé, ahol jól beverte a fejét abba az
alattomosan lapuló kis padba, aminek a támlájába azt véste valaki, jó
nagy betűkkel: „Öröké a tijed.”
A fájdalomtól felriadt, és lihegve nézett a telehold felfuvalkodott,
sáfrányszínű képébe, amely pimaszul bámult be az ablakán. Felmutatta
neki a középső ujját, aztán a helyére állította az éjjeli lámpát, amit
álmában levert. Lehúzgálta a derekára csavarodott hálóinget és
szívdobogva araszolt ki a fürdőszobába. Ivott egy kevés klóros
csapvizet, a kagyló szélére támaszkodva belenézett a tükörbe. Nem örült a
látványnak. Vállára és homlokába hulló hosszú, szőke haja alól egy
álmos szemű, harmincöt körüli Csipkerózsika tekintett vissza. Ráöltötte a
nyelvét, aztán benyitott a középső szobába, ahol békésen aludt a fia és
a lánya. Betakargatta őket, majd megnézte a fenyegető faliórát, ami
évek óta kegyetlenül uralta felettük az időt.
Még csak hajnali fél négy volt. Kiment a konyhába és villanyt gyújtott.
Az apró égő ronda alázatossággal festette kétértelműre a tárgyakat.
Felhorkant a hűtőszekrény, mint egy dühös vadkan, és összekoccantak a
tetején a poharak. Árgus szemekkel kutatta a hűtődobozban szunnyadó
zöldségeket, míg fel nem fedezett egy kígyóuborkát. Néhány karikát
levágott belőle. Visszaslattyogott a hálóba, hanyatt vágta magát a
magányos ágyon, majd a homlokára és lehunyt szemhéjára tapasztotta a még
nedves, zöld karikákat. Nem mert visszaaludni, mert félt, hogy
megismétlődik az álma, ezért elkezdte fejben kiszámolni, hogy ha a
keresetéből kifizeti a közköltségeket és a tartozását, akkor megint nem
tud cipőt venni a nagyobbik gyereknek. Ettől aztán végképp kiment a
szeméből az álom, de mielőtt elmerült volna az őt ért csapások
elemzésében, meghallotta a feketerigó füttykoncertjét és elmosolyodott.
Az uborkaszeleteket lefejtette az arcáról és jóízűen elrágcsálta.
Nyújtózkodott, kilépett az erkélyre és lenézett a városra. A látvány
cseppet sem élénkítette fel. Az egyetlen derűs színt egyedül ő képezte a
tájban, a szép rózsaszínű köntösében.
Szürke, egyhangú betonrengetegben élt, mint a legtöbb panellakó, akiket
egymás hegyére-hátára kényszerített a múlt rendszer urbanizációs
politikája. Ablakából a kilátás egy hatalmas betonszörnyre nyílt, ami
már több mint egy éve próbálta magára ölteni egy újkeresztény templom
arcát, elfoglalva azt a talpalatnyi zöld területet, amit a lakókkal
közösen játszótérré szerettek volna varázsolni gyermekeik számára.
A magas betonházak közül barátságosan kandikált ki két aprócska magánház
fodros cserepes tetejével és tenyérnyi közös udvarával, melyeket a
89-es rendszerváltás mentett meg a lebontástól, és amelyeknek udvarán
egy félig kiszáradt diófa küzdött a derékba törés ellen.
Az utcában hajnaltól késő estig autók, motorok, villamosok zöreje és az építkezésen zajló munkálatok gyilkolták a csendet.
De pár hete, a kora hajnali órákban, valamivel a zajáradat előtt,
csodálatos trillázás ébresztette. Bármilyen álmos volt, nem tudott
visszaaludni, annyira magával ragadó volt a madárka dala. Úgy érezte
magát, mint egy hűs, lombos erdőben. Egyik hajnalon aztán észrevette a
kedves kis feketerigót, amint a haldokló diófán megkezdte korai
koncertjét, épp úgy, mint ma is. Hogy megörökítse szívhez szóló énekét,
bekapcsolta a magnóját és kitette az ablakpárkányra. Húsz perc múlva
visszatekerte a szalagot és a következőket hallotta: „Trillala-trillala,
tötötö-töff. Trillala-bumm! Trill-töf-töf, brrr, brrr, brrr,
zakataka-zakazaka, kling-klang, döngödöngö-döng! Túlu, túlu, túlu…”
A szerző további írásai
