Fábián Sándor
Tangenciák 4. (Kenéz Ferenc: Gyerekkora térfolyosóin naponta átmentem)
Az érintőlegesség a Nagyszalontán 1944-ben született költővel
lényegében leheletfinom, számomra csak ma érzékelhető, amikor átélem:
szép és okos líceumbeli osztálytársnőm, Kenéz Gizella kisöccse, Ferike
már komoly hatvanhárom éves, sokkönyves kolozsvári költőként utolért
engemet, a hetvenévest. Elismerni vagyok kénytelen: talán meg is
haladott.
A hétéves korkülönbség gyermekkorban óriási idő. Én – Gizella nővérével
együtt – „komoly” hatodik-hetedik osztályos tanuló (Szalontán
második-harmadik éves gimnazista) voltam, amikor ő első osztályba ment!
Hét éven át naponta kétszer jártam el a kisváros főtere (akkor még
vásárpiaca) felé vezető utca sarkán álló házuk előtt, a Pityegő malom
előtt, Havran Jani bácsi hosszú-folyosós (kötélverésre ideális)
műhelye-háza előtt. Rövidítsek: 1940-ig naponta átmentem azokon a
térfolyosókon, amiken az akkor még aprócska Kenéz fiú is. Ez volt a
születéshely-adta tangencia. Amit persze sem az óvodás-kisiskolás Kenéz
Ferenc nem érzékelt, sem én, aki a Tenkei utca már-már alsornak
tekinthető, Kölesér-part közeli szakaszáról gyalogolgattam a
Nagyiskolába, majd – a negyedik elemi után – az Arany János Gimnáziumba.
Kenéz Ferenc a szalontai Nagyiskola udvarán élte meg a
vándor-kötéltáncos mutatványát, e sorok írója ugyanott, csak hét-nyolc
évvel korábban a vándorbábszínész előadását. Időben eltolódott
tangencia, de tangencia! Magam versben nem, de Bathó Ida színművésznő
által százszor is előadott jegyzetben (Hazudik a fekete kandúr) írtam
meg ezt az élményt – Kenéz Ferenc Illyés Kinga szaval című kiváló
versében „használja fel” az „istenkísértő” mutatvány emlékét.
És itt, e pontnál engedd meg, Kenéz Ferenc, hogy – az egyébként annó
dacumál Kolozsváron egy írószövetségi gyűlésen már két felnőttként, két
Nagyszalontáról indult írószövetség-tagként elfogadott – tegeződéssel
folytassam. Ugyanis Illyés Kinga által újabb – légies – érintőlegesség
jött létre közöttünk! Nem tudhatod, honnan is tudnád, hogy
Marosvásárhelyen majdnem két éven át szinte naponta együtt ebédeltem
Kingával… Elkülönített asztalnál, amolyan „karantén-asztalnál” a menzán.
Sárgaságon estem át, diétás kosztra írtak ki – és ugyanez történt az
akkor másod- vagy harmadéves, kirívóan szép színiakadémiás leánnyal is.
Sok szó nem esett – Kinga bizony átnézett rajtam. (Tény, hogy a
„színisek” többre tartották magukat az orvostanhallgatóknál, a ritka
kivételek egyike akkor Bács Ferenc volt.) Én meg – szégyellős kamasz –
nem „nyomultam”.Viszont verset írtam hozzá, és át is adtam neki. Címe
Hópehely; Nehéz szépség című Forrás-kötetemben meg is jelent. Az ifjú
művésznő fanyalogva vette át, talán megköszönte (?), ám soha szóba nem
hozta.
Íme, Feri, kicsi a világ, és léteznek láthatatlan párhuzamok. A
párhuzamos vonalak (versek) minőségi szintjét nem értékelem – félek,
nagyon alul maradnék.
Egyébként itt az ideje, hogy bevalljam: mindez a Várad folyóiratban
(2007/4–5. szám) megjelent Vers és környéke című, prózai részekkel
(magyarázatokkal?) tűzdelt költemény-füzéred olvastán jutott eszembe.
Kiváló teljesítmény, szalontai születésű, lírára (úgy-ahogy) hangolt
kortársnak: olvasmánycsemege.
A szülőföld-versek általános elítélésével kapcsolatban azért
megjegyezném, hogy csak részben van igazad. Nyilván voltak, akik a
„hűségtrombiták” hangján szólították meg a szülőföldet. Ám nem mindenik
otthon-tematikájú vers „hűségeskü”. Engedd meg, hogy szerénytelenkedjek:
A Csonkatoronyban című versemet például hosszú ideig (lényegében máig)
„kicenzúrázták” a szavalhatósági övezetből, mert Nagyszalonta törökökkel
való (ma is tartó) felhígítását „csattantja ki”. Ez felér, látod, az
Otthont ért „repülőgép-szerencsétlenséggel”! Elkótyavetélt életekről
szólsz szülőhelyedet megidézve? Ez nem ellen-szülőföld vers, ez
aggodalom, sőt – sírás! Rövidre fogva: mélyen nem értek egyet azzal a
szalontaival, aki szerint te „letyúkszarosoztad” Arany, Sinka, Erdélyit,
Zilahy földjét. Ámbár nem biztos, hogy ellenséges érzület mondatta
vele, lehet, hogy nosztalgia szülte szülőföld-verseket várt. Olyasmit,
amit Sinka István írogatott Budapesten: „Patacsere de messze van,
Patacserén minden háznak szélbe hajló eresze van…” – idézek emlékezetből
az egyikből. Vagy olyan, Szalontára jellemző nosztalgia-szimbolikára
számított, mint a kék pillangók…
Nővéreddel, Gizikével három évig osztálytársak voltunk a Klasszikus
Magyar Vegyes Líceumban Nagyváradon – ő is áttétel volt az akkor még
elemista kisöcskös létezésének érintésére…
A szerző további írásai
