Gyöngyössi Csilla
Vallás és nemi identitás
A nagy világvallások patriarchális környezetben jöttek létre, ami
befolyásolja a szent szövegek nőkről alkotott képét is és így a
társadalmi berendezkedést. A nyugati társadalomban a szekularizáció
előtt, sok társadalomban pedig mind a mai napig a vallási antropológia
határozza meg az önértelmezést és a gender-viszonyokat.1 Bár
szinte mindegyik világvallás kezdeti szakaszában ott találjuk azt az
elvet, hogy a férfi és női princípium egyenlő, a férfi és nő egyenlő, a
társadalmi berendezkedés rendszere egészen a 20. század végéig nem erről
az egyenlőségről tesz tanúbizonyságot.2 Elvitathatatlan,
hogy a vallás hatással volt és van a társadalmi berendezkedésre, a
vallási tipológia meghatározta a társadalmi együttélés szabályait. Az
istennők egyénisége hatással volt a nőkről alkotott képzetekre és
fordítva: a társadalmi sémák hatással voltak az istennőkről alkotott
képre. Sok ezer év távlatából immár lehetetlen kideríteni, hogy melyik
irányból kezdett hatni ez a folyamat.
A harcos-lovas-nomád társadalmak, mint pl. a kezdeti indo-árja jelentős
hatással voltak a matriarchális társadalmi sémák megváltoztatására.3 Ezek a társadalmak férfiközpontúak, isteneik jelentős része férfiisten,4 a panteon élén a férfierényeket képviselő harcos-férfi-isten áll.5
A földművelő társadalmakban már a teremtésmítoszokban megjelenik a női
princípium, és földanyaként sokkal jelentősebb szerepet kap, mint a
lovas-nomád társadalmakban. A föld mint nő és anya összefüggésben áll a
szüléssel, születéssel, anyasággal, de a halállal is. A föld- és
termékenységistenek6 általában nők. Ezekben a társadalmakban a
nők is helyet kapnak a kultuszban, és sokkal jelentősebb a szerepük a
társadalomban is, mivel a vallásos antropológia szerves része a női
princípium.
A kozmogóniákban meghatározott teremtési rend bár sok esetben kijelenti a
nő egyenjogúságát, mégis burkoltan vagy nyíltan alárendeli a férfinak. A
legtöbb nyelvben megtalálható, a nemekre más-más személyes névmást
alkalmazó különbségtétel az istenséget vagy a főistent általában hímnemű
személyes névmással vagy hímnemű alakkal jelöli, ami közvetve akkor is
meghatározza az istenség nemét, ha ennek ellenére szerepel a szent
szövegekben az istenség nemtől való elkülönítése. A politeista vallások
egy részében az ég általában férfi, a föld női princípiumként jelenik
meg, és e kettő hierosz gamoszából jön létre a teremtett világ. A
politeista vallások főistenei mégis általában férfiak, még akkor is, ha
női istenek jelentős szerepet játszottak a világ létrehozásában. A
„könyv vallásaiban”, azaz a zsidóság, kereszténység és iszlám
teremtésmítoszaiban Isten/Allah a nemek felett áll ugyan mint a nemek
teremtője, de minden nyelvben, ahol a főnevek nemi alapon elkülönülnek,
Istent/Allahot hímnemű névmással, illetve az isten szó hímnemű alakjával
jelölik. Továbbá vallástörténeti tény, hogy mind Jahve, mind Allah
magába olvasztott a monoteizmus előtti helyi férfi istenségeket: Jahve
Él kultuszát,7 amely a zsidó hódítás előtt már jelen volt
Palesztinában, Allah pedig maga is óarab férfi istenség, a Kába-kő
istene. A férfi isten/főisten tüposza a társadalomban egyértelműen
összefüggésben áll a férfiközpontú társadalmi berendezkedéssel.
Ha a vallást társadalmi, politikai, gazdasági, történelmi, szociológiai
jelenségként, és nem mint hitbeli kérdést nézzük, akkor kijelenthetjük
először, hogy legjobb tudomásunk szerint nincs olyan társadalom,
amelyikből hiányozna a vallásos hit valamely megjelenése. A lelkiség, az
isteni tudata szükségszerűnek bizonyult a történelem társadalmaiban, és
manapság is kisebb-nagyobb mértékben, de jelen van a különféle
kultúrákban. Mint jelen levő és befolyásoló tényező, nem lehet
eltekinteni a vallás adta férfi és női képtől, a nők és férfiak vallási
szokások és dogmák által meghatározott helyéről a társadalomban.
A legfőbb kérdés, amit minden vallás elemzésekor feltehetünk, hogy
rendelkezik-e rögzített dogmával, ami a nemek önértelmezését és
viszonyát illeti, vagy a vallásos gondolkodás alakítható-e az adott
társadalmi kontextus szerint. A kérdés középpontja az adott vallás
viszonya a saját szent könyveihez és hagyományaihoz. Amíg a keresztény
kultúrkörben beindult a szövegkritika folyamata, és a társadalmi
együttélésről szóló vallási előírásokat az adott kor kontextusából
levezetve magyarázzák, addig az iszlámban a Korán betű szerinti szövege
számít szentnek, és így szinte nincs is mód a szövegkritikai
elemzésekre, a Koránt csak a nyugati tudósok kezelik ebben a
szellemiségben. Jó példa az értelmezési nehézségekre a kereszténység
története, ahol a protestáns egyházak megengedő, a katolikus egyház
kizáró értelemben értelmezte a nők szerepét a 20. század női
egyenjogúsító mozgalmai után, és a protestáns egyházak jelentős része
bevezette a nők ordinálhatóságát8 és aktívabb szerepet
biztosított számukra a kultuszban. Ezt a katolikus és ortodox egyház
elutasította, és mind a mai napig el is utasítja. De ugyanígy
felvethetővé válik az iszlám és zsidó vallás számára a női papság
kérdése, ahol évtizedek óta vitatják ugyanezt a kérdést, de ahol még
kielégítő egyezségre nem jutottak, mivel csak reformközösségekben
létezik női rabbi és imám.
A szerző további írásai
