Lászlóffy Csaba
Vég s kezdet elégiája
„S a Hold már ismer minket,
Vigyorog s nem hevít” (Ady)
Fölkent kedély, vagy ösztön űzte
hanyatló test, lelki fakultság.
Mit örököltél? Gúny, tanulság
leszel majd létlen összefűzve.
Nagy kékség nyári délutánból
elkísér-e, s egy fecskeraj tán –
fejét az ember majd lehajtván
a régi földre unalmából,
s mert párafátylat von fölébe
az álom és az ámulat, hogy
lebukni nem több, mint magadhoz
megtérni hűséggel; beérve
– nem érve semmivel be (!): érett
mohósággal kutatva ködben,
tudatalatti vérrögökben,
hogy miért épp itt és mi végett?
És hátha újból kis pirosság
– mint mikor álomszínre váltnak
a hegyek s ellenség nem árthat
országodnak – színezi orcád
(nem új pokol vagy új mennyország,
csak: sose légy eszmék bolondja
s ne esküdj barátra, rokonra,
mert nincs felhőtlen lény s okosság).
Gyönyörű örökséged félted?
kóbor utódaidnak rózsás
hitét?
Űzzed őket, csalódás:
harsány európai kísértet!
Izsák, 2005. július 18.
