Lászlóffy Csaba
A megfoghatatlan homály (veszteségeink rekviemje)
A vak véletlenekkel szemben
vesztes mindig a logika
(vonzódsz két girhes térdhez,
almapattanásnyi, fura
örömök, kis borzongás-érzet):
ha – mindegy, mennyit éltél,
mennyi a sok? – úgyis ki kell
bújni a Földhöz láncolt Zeppelin-
gubóból, és mielőtt még az el-
pazarolt percekről pőrén-sután
tudomást vehetnél, egy árva
kabátként körülfogó délután
hirtelen szótagokra vágja
a szorongásokkal teli világ
bonyolult gondolat-bogát.
Vergődj csak észrevétlenül; hol
technika tombol, a csaló
értelem érces kakastrilla-
hangja már úgysem hallható;
a gáznak régen nincs nyomása,
a rádió sem ropogja túl a vér
szavára felajzott csőcselék
öngerjesztő indulóit (nincs mentség!) –
a nyakad köré hurkolt idegenség
fulladásos díszletei között mit ér
az életmentő szenvedély.
(Azt mondod, alkonyatkor minden
megtörténhet. – A végső külső
homály, persze, csak ráadás.)
2005. július
