Péter I. Zoltán
Képzelt riport egy váradi redakcióról, Ady árnyékában
Érthetetlen, a fizika általunk ismert törvényeinek ellentmondó
különös történet részese lehettem. Időutazásban volt részem. Ha
egyáltalán megtörtént, és nem csak a képzelet szüleménye volt az egész.
Mert ma sem értem, hogyan járhattam 1903 szeptemberében a Nagyváradi
Napló Szent János utcai szerkesztőségében és hogyan találkoztam Adyval.
A történet úgy kezdődött, hogy a Szent János utcában baktattam, amelyet
régebben Pokol utcaként emlegettek, állítólag azért, mert a
Körös-kövekkel burkolt keskeny úttesten a kocsik és szekerek rettentő
zajt keltettek, amit a szűk utca házfalai talán még a valóságosnál is
nagyobb erővel visszhangoztak. Lehet, hogy így van, de ezt én most nem
érzékeltem, talán mert egyetlen járművel sem találkoztam. Így nyugodtan
megnézhettem kívülről az utca elején a Kis Pipa vendéglőt, ahol
állítólag olcsón mérték az érmelléki kadarkát, és Fehér Dezső is innen
hozatta ebédhez a frissen csapolt sört. Tudtam, hogy a Kis Pipa Juhász
Gyula kedvenc helye, de Ady nemigen járt ide. Állítólag egy kispolgári
étterem és egy hortobágyi csárda szerencsés keveréke volt. Innen már
csak néhány háznyira kellett mennem, hogy elérkezzem a Nagyváradi Napló
szerkesztőségébe. Ezért búcsúpillantást vetettem a Kis Pipa utcára néző
három kicsiny muskátlis ablakára, és szapora léptekkel haladtam el a
kovácsoltvas cégére alatt, amely ott lógott mélán a vendéglő bejárati
ajtaja felett. Nem sokat kellett már mennem, hogy elérjek a
szerkesztőség épületéhez. A kis ház apró ablakai szabályos rendben
sorakoztak a nem túl magas homlokzati falon. Mögöttük Fehér Dezsőék két
utcai szobája volt.
Beléptem a szűk udvarba, ahol nem sokat kellett nézelődnöm, hiszen
balkézre egyetlen ajtót találtam. Ezen egy kis előszobába jutottam, ahol
még két ajtót láttam. Az első bal felé az egyik utcai szobába
nyílhatott, ezért a bejárattal szemben levőn kopogtam. Egy meglehetősen
rosszul megvilágított, nagyobbacska szobába léptem, amelynek kétszárnyas
üveges ajtaja a második utcai szobából engedett át némi fényt. Ez a
kissé homályos belső helyiség volt a lap szerkesztősége.
Hárman voltak benne, közvetlenül a bal oldali falnál Szűts Dezsőt
ismertem fel. A nagy intrikust, aki végigkísérte Ady váradi éveit, egyik
éjszakai cimborájaként. Jegenyefa-szálember – ahogy mondani szokás, s
amit ültében is meg lehetett állapítani róla –, büszke, nyílt
tekintettel, borotvált ábrázattal, amihez rövidre nyírt frizura társult.
A harmincas és negyvenes évei között járhatott. A jobb oldali fal
szegletében egy másik íróasztal állt. Ennél egy köpcösebb, első látásra
hasonló korú férfi ült. Ő talán Pásztor Ede lehetett, ugyanis tudtam,
hogy ebben az időben együtt dolgozott Adyval. A szobának az
előszobaajtóval szemközt eső szegletében is volt egy íróasztal, ennél
most nem ült senki. Ez lehetett az Adyé. Csalódást jelentett, hogy őt
nem találtam benn a szerkesztőségben. Volt ellenben valaki más, aki
azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Egy rendkívül csinos, szép
tartású, vékony fiatal szőke lány, aki Ady íróasztala mellett állva
kéziratokat válogatott. Beléptemre munkájából fel sem pillantott. Miután
megmondtam, hogy Fehér Dezsőt keresem, ő ment be az utcai szobába, hogy
értesítse a laptulajdonost.
– Azonnal jön – mondta szívélyesen, miután kilépett az ajtón –, de
addig is tessék helyet foglalni – és felém tolt egy szabad széket, majd
folytatta a papírlapok válogatását.
Pásztor sanda tekintettel követte minden mozdulatát, ami láthatóan
zavarta a lányt, aki talán a szükségesnél is mélyebben merült a
munkájába, s többé nem emelte felém a tekintetét. Annál inkább
megfigyeltem én. Szokatlan jelenség volt a századelő telt idomú női
között. Csípőben feszes, lábainál enyhén loknis barna szoknyája
tökéletesen kiadta karcsú derekát és vékony, de annál formásabb alakját.
Testére feszülő csipkegalléros fehér blúza szép állású dús kebleket
sejtetett, amihez nemes fejtartás, szép, nőies arcél, vállig érő
hullámos haj társult csodálatos, zöldesen csillogó világosbarna
szemekkel amelyekhez hasonlót eddig még nem láttam. Eddig jutottam
tanulmányozásával, amikor az utcai szobából kilépett egy középtermetű,
nehezen meghatározható korú, madárcsontú ember, akit korai ráncoktól
barázdált arc, nyírott bajusz, enyhén elálló fülek, gyér hajzat és egy
érdeklődő szempár jellemzett.
– Fehér Dezső vagyok, miben lehetek szolgálatára? – kérdezte olyan
hangsúlylyal, mint aki ezt a mondatát már gyakran elismételte.
Egy hirtelen ötlettel nem a saját egyszerű polgári nevemet mondtam meg, hanem a világ legtermészetesebb hangján közöltem:
– A nevem báró Köröspataky Péter. Önnel szeretnél beszélni.
Ma sem tudom, hogyan jutott ez a név az eszembe. Úgy gondoltam, ha
grófot mondok, az túl sok lett volna, de egy bárói cím igazán kijár
nekem. Főleg mert tudtam, hogy a századelőn nemigen firtatják az ember
iratait.
– Fáradjon be a szobámba, de előtte, ha megengedi, bemutatom a belső
munkatársakat: Szűts Dezső, aki egyben a város aljegyzője is, Pásztor
Ede hírlapíró. Sajnos nincs itt Ady Endre, a lap felelős szerkesztője,
aki csak később érkezik. Kérem, Ilonka, ha megjön, küldje be hozzám –
fordult a fiatal lányhoz. – Majd elfelejtettem bemutatni lapunk
mindenesét, Salamon Ilonkát, aki nélkül kiadóhivatalunk biztos, hogy nem
működne ilyen jól.
A szerző további írásai
