Gittai István
A kerttervező regénye
A tősgyökeres erdélyi Ferenczi Enikő Sydneyben vetette papírra A
kert* című regényét. A korábban főleg vers- és esszéírással
foglalatoskodó szerző első regénye meglepő biztoskezűségről, nyelvi
magabiztosságról árulkodik. Úgy fonja, gombolyítja, szövi története s
emlékei fonalát, hogy olvasója belefeledkezik, beleolvad s azonosul is
az általa leírottakkal. A regénybeli történet nem annyira az írói
fantázia terméke, mint inkább saját sorsának lélektani „filmje”.
Nevezhetnők élettörténetnek, sőt családregénynek is Ferenczi Enikő
mostanság megjelent művét, hiszen felmenőinek három nemzedékét ecseteli
meglepően hitelesen és részletekbe menő tájékozottsággal.
Azonban a gyökerek, a bevallottan erős erdélyi gyökerek is kevésnek
bizonyulnak ahhoz, hogy a nyolcvanas években Marosvásárhelyen élő
értelmiségi házaspárt – két leánygyerekkel – idehaza tartsák. Az erdélyi
magyarság körében akkoriban olyannyira dívó exodus pszichózisa őket is
megfertőzi, magával sodorja. Hátrahagyva otthonukat, a jóságos szülőket,
a barátokat, egy ausztriai menekülttáborban kötnek ki, majd két
esztendővel később Ausztráliába röppenti őket az akkor még jó sorsnak
hitt balsorsuk.
A családfő, Gábor, építészmérnöki diplomáját és szakmai tudását gyorsan
és sikerrel kamatoztatja, s viszonylag rövid idő alatt felzárkózhatnak
az ausztráliai középréteghez. A feleség, Etu, miközben hagyományos
családanyai teendőit gyakorolja, kerttervezői szakmát is tanul, hiszen
otthonról hozott filozófia–történelem szakos diplomájára Sydneyben senki
se vevő.
A Gábor és Etu közötti házastársi elhidegülés, a kölcsönös
kompromisszumok dacára is, válásba torkollik. Az ő házasságuk „sem élte
túl a közösségből való kiszakadást” – vallja be kesernyésen és
tárgyilagosan a szerző.
Etu számára a válást követő évek jellemzői: a választott új szakmában
való tisztes helytállás, a magyar kolóniához való csatlakozás, önkéntes
ténykedés, valamint saját jövőjének tudatos építése: a visszaút
Erdélybe. Legfőképpen ez foglalkoztatja akkor is, amikor első komolyabb
kerttervezői megbízásán munkálkodik. „A japánkert csak akkor jó, hogyha
harmónia uralja. Akkor az igazi, ha minél kevesebb a figyelemelvonó
tényező benne. Így állnak össze az ellentétek – a szögletes és a
körforma, a méltányosság és az állandóság, a véges és a végtelen, a
jelentéktelen és a jelentéssel bíró – kiegyensúlyozott kerek egésszé.
Ezt az összhangot végül a természetes és a mesterséges egysége tetőzné
be. S ebben az egyensúlyi állapotban a lelke csiszolt vízfelületté
válhat, amely, mint a tükör, mindig minden leheletfinom változást
jelezne, de a meggyőződése mélységében változatlan maradna, és mindig
tisztán tükrözné a medert” – olvashatjuk Etu lelkületét is szakmai
monológjában. Ami egyúttal az írónő saját békéjének keresése is. „Mert a
jelen feladata mindig az, hogy vigyázzon a víz áramára. Dolga a
jelennek még, hogy annak folyása és hozama ne apadjon el, s a múlt
tanítása ne felejtődjék, mert ennek a feladatnak a tudása tart minket
össze. S ha majd valaki belenéz a tónak a tükrébe, ne csak a víznek
kellemes hűsét érezze, ne csak a lelke és a maga szomjúságát enyhítse,
ne csak önmagát mossa, hanem egyszersmind tartsa tisztán a vizet.”
Ferenczi Enikő regénye a harmónia, a visszaútkeresés, a belső béke
újjáépítésének regénye. Volt férje, Gábor, már repülőjeggyel a zsebében
várja a végleges hazaindulást Erdélybe. Tiszta és félreérthetetlenül
egyenes az írói szándék, akár a magyar alföldön a toronyiránt.
Vajon az itthoni földet érést követő évekről, Etu (és Gábor) további
életútjáról születik-e majd újabb regény Ferenczi Enikő tollából? Engem
fölöttébb érdekelne, hát ezúton is arra biztatom, hogy megírja. Már csak
azért is, mert tájainkon is történt ez meg az az elmúlt huszonöt
esztendő alatt.
*Erdélyi Mûhely Könyvek, Budapest, 2007
