Gittai István
Monográfia az Érmellék szőlészetéről, borászatáról
Váradi szerzőpáros, Borbély Gábor és Sófalvi István Érmelléki
borpincék című vizuális monográfiáját olvasom. Nemcsak tartalmában, de
látnivaló tekintetében is igen gazdag (közel száz reprodukció!) a Prolog
Kiadó jóvoltából megjelentetett színes album. Borbély Gábor már
idestova három évtizede kutatja az Érmellék szőlészetét, borászatát. A
kötet bevezető tanulmányából többek között megtudhatjuk, hogy a 16.
század végén Asszonyvásárán, Kiskerekiben, Olasziban, Kiskágyán,
Nagykágyán, Érkeserűben és Székelyhídon már számottevő a
szőlőtermesztés. Várad visszafoglalásának évében, 1692-ben sok az
elnéptelenedett, megnyomorított település a térségben. Diószeg ez alól
kivétel, hiszen Debrecen után a megye legnépesebb helysége. (Váradot a
három évtizedes török megszállás „kivéreztette”.) Bihardiószegen 2057
kapás napszámosnyi szőlőterületet tartottak nyilván akkoriban (1 kapás
szőlő kb. 200 négyszögölnyi területnek felel meg). A szerzőtől azt is
megtudjuk, hogy a debrecenieknek rangot jelentett szőlőt birtokolni az
Érmelléken s azon belül Diószegen.
Az 1720-as összeírásból kiderü
l, hogy legnagyobb szőlőterülete Biharpüspökinek, Diószegnek, Biharnak,
Csatárnak és Margittának volt. Az érmelléki szőlő és bor igazi hírnevét
gróf Zichy Ferenc alapozta meg. A Zichyeknek köszönhetően 1870-ben
Diószegen „vincellér képezde” alakult, majd tíz évvel később már mint
„Gyümölcsészeti, szőlőművelési és borászati szaktanító képezde”
működött.
A filoxéra 1884-beli megjelenése után néhány esztendő alatt szinte a
teljes szőlőállomány kipusztult. Itt jegyezzük meg, hogy az Érmelléken
főként bakatort, olaszrizlinget, delavárit és traminit termesztettek. Az
1960-as években telepített szőlőtáblákban az olaszrizling, az erdei, az
ottonel muskotály, a sauvignon, a saszla, a csabagyöngye fajtákat
találjuk.
A filoxéra katasztrófájával kapcsolatban idekívánkozik a csokalyi
kántortanító vers formába öntött kései kifakadása 1891 őszén: „Ittam jó
bort eleget / S hogy a szőlő kiveszett, / Vízre fogtam magamat, /
Káromkodtam nagyokat.”
Az érmelléki szőlők a számtalan vihar és vész ellenére időről időre
megújultak. Egy 1974-ben elvégzett felleltározás adataiból kiderül, hogy
2340 borpince túlélte a mostoha időket, s néprajzi műemlékké
nyilváníttatott.
Sófalvi István fotóművészi igényességgel és alázattal tárja elénk a
szóban forgó albumban mindazt, ami az érmelléki borospincék külcsínében
és belbecsében fontos és lényeges. Az album lapozása közben különös
mámor keríti hatalmába az olvasót, mintha a történelem, a népi kultúra, a
borok különleges illata-zamata elegyedne. Olyan ez, mint mikor
csalhatatlanul azt érezzük: mindez a miénk. Csakis a sajátunk. Amit
bátran és előszeretettel megmutathatunk másoknak is. Mondjuk, a majdan
felvirágzó faluturizmus keretében.
