Dánielisz Endre
Ezután ki vigyáz a pacsirtára? - Elbúcsúztunk Nagy Ilonától
Nagyszalonta számon tartott termőtalaja a magyar literatúrának, mégis
elgondolkoztató, hogy az itt születettek pályája nem e város falai
között bontakozott ki. Ezt örömest cáfolnánk Arany János munkásságával,
azonban ha jól utánaszámolunk, kiderül, irodalmi tevékenységének csupán
hat esztendeje zajlott le bölcsőhelyén, míg ennek többszöröse
Nagykőrösön és Budapesten. De az arány nem jobb a 20. században
munkálkodó Zilahy, Sinka, Bihari Klára esetében sem. Sőt, a
harmincas-negyvenes években itt születettek – a két Fábián és Kenéz
Ferenc – is másutt aratják/aratták költői sikereiket.
Ámde öröm, hogy szerencsés kivételről is szólhatok. A mögénk került
század derekától hasonlóan három tollforgatóról kell számot adnom,
Bonczos István és Nagy Ilona prózaírókról és Gábor Ferenc költőről, akik
a Csonkatorony közelében maradtak. Jórészt nekik köszönhető, hogy az
olvasók s a lapszerkesztők Nagyszalontát egy emberöltőn át irodalmi
művek szülőhelyeként tartották számon.
Szomorú, de az ember is alávettetett az elmúlás törvényének. Előbb a két
férfi lépett át az öröklétbe, majd az írónő is követte őket. Azonban
illő, hogy a kezdetről is szót ejtsek. Bő félszázados szalontaisága
ellenére Nagy Ilona nem a Kölesér menti kisvárosban látta meg Isten kék
egét, hanem Nagyváradon, majd Nagykágyán nevelkedett. A család
kilátástalan helyzete kényszerítette arra, hogy a négy elemi elvégzése
után kiscselédnek álljon be szülővárosában. Amikor nagylányi korba
lépett, életformát váltott: gyári munkás lett.
A nincstelenség, amely gyermekkorától mellészegődött, ezután sem pártolt
el tőle, de az ipari dolgozók között már a változtatás útja, módja is
szóba került. Ennek természetes következményeként a háború után
bizakodva csatlakozott ahhoz a szervezethez, a Magyar Népi Szövetséghez,
amely a kisebbségi helyzetbe jutott etnikai közösségünknek jogvédelmét,
anyanyelvi kultúráját kívánta szolgálni. Három éven át ennek lett
megyei szervezője, s az egykori kiscseléd ekkor kapott reá az olvasásra,
a szépirodalomra, és – Arany János módján – „effélét csinálni maga is
próbálgat”. Első riportjait, életképeit a Dolgozó Nő főszerkesztőjének,
Látó Annának postázta, aki felismerte Nagy Ilona tagadhatatlan
íráskészségét, és mindenképpen segítette. Esztendő múltán a havilap
munkatársaként szerződtette.
Sokban hasonló utat járt be Bonczos István, az egykori szalontai
molnársegéd, ám őt Gaál Gábor az Utunknál alkalmazta. Ez volt az az
időszak, amikor – felső pártutasításra is – a népi tehetségeket föl
kellett kutatni és írókká nevelni. Az egybevágó indulás, az életcél
közeli volta hozta össze őket, és itt egybe is fűzték életük fonalát.
1953-ban hazatértek Szalontára. Ekkor Nagy István, a vezető szerepet
betöltő munkásíró a férjet e szavakkal bocsátotta el: „No, Pistám! Aztán
érezze meg az a város, hogy ott két író él!” Meg is érezte. Egymást
követték az országos visszhangú művelődési estek, az író-olvasó
találkozók, amelyeken a legkiválóbb erdélyi magyar írók, tudósok, a
közélet ismert személyiségei vettek részt.
1955 szeptemberében megalakították az Arany János nevét, szellemét
hűséggel őrző irodalmi kört. Ebben a közösségben vált alkotó
tollforgatóvá az önálló kötettel, kötetekkel jelentkező Gábor Ferenc, R.
Sebesi Teréz, Bagdi Sándor tanár, Sárközi Gerő Árpád faluból, és itt
mutatta be első próbálkozásait Fábián Sándor, az öccse, Imre és Kenéz
Ferenc – pályájukat napjainkra kiteljesítő költők.
Arról is szólanom illik, hogy a kommunista diktatúra évtizedeiben Arany
városában ez volt az egyetlen magyar nyelvű közösség, ahol az előadások,
felolvasások, eszmecserék kizárólagosan édes anyanyelvünkön hangzottak
el, ahol a jelenlevők figyelmét a magyar klasszikus és kortárs irodalom
értékeire hívták föl, ahol a helyi hagyományok megőrzésének fontosságát
hangsúlyozták.
Eközben mindketten számon tartott prózaíróvá váltak. A feleségnek –
gazdasszonyi teendői mellett – idejéből csak hatkötetnyi elbeszélésre,
karcolatra és egy regényre futotta. A kezdetiek tárgya gyermek- és
ifjúkorának élményei, lelkierőt próbáló nehézségei. A fizikai és
szellemi elesettség, elmaradottság kendőzetlen ábrázolása hátterében
fölsejlik a jobbra való törekvés, az előrelépés vágya. Későbbi írásai is
azt bizonyították, hogy az egyszerű emberek gondjai, kimondatlan vágyai
állanak közel hozzá. Az otthonává lett kisváros elesettjei, az
évtizedes beidegzettségektől szabadulni nehezen tudó idősek a szereplői
későbbi elbeszéléseinek, karcolatainak. Mellőlük nem hiányzanak a
szomszédságban élő gyermekek kópéságai, csínytevései sem. A múltat
megörökítő novelláiban a saját jelenéről fogalmaz meg őszinte véleményt,
s ezzel az írók mindenkori erkölcsi elkötelezettségét hangsúlyozza. Ama
jogukat, hogy az emberséges magatartást, a humánumot a politikai
ellentmondások fölé emeljék.
Az országhatáron is átívelő írói sikert a Két lány című kulcsregényével
aratta. Nővére és a saját életútjának föltárásával a 20. század első
felét meg nem ért fiatal olvasók számára nyújtott hiteles képet. Tette
mindezt az érmellékit a szalontaival gazdagított, lírai szépségű
nyelvezettel. Szabó Pál, a népi irodalom közismert képviselője, miután
elolvasta Nagy Ilona vallomását, tollat ragadott és köszöntötte az
alkotót. Ebből idézek néhány sort: „Kevés ilyen meglepetés ért
mostanában, mint ez a regény: kedves, derűs, könnyed, tiszta írói munka.
És hát persze, igaz. Annyira az, mint maga az emberi élet.”
2007. október 27. óta Szalonta szellemi élete szegényebb lett egy
tehetséges személyiséggel. Vele a túlvilágra költözött a Romániai Írók
Szövetségének utolsó helybeli tagja.
